vasárnap júl. 23

Bíró Szabolcs: Az ötödik parancsolat – és egyéb történetek (ekultura.hu)

Krimit írni nehéz, szépirodalmi krimit pedig még nehezebb, főként, ha a környezet is eltér az olvasó jelenvalójától. Márpedig Az ötödik parancsolat világát nem a ma ismert társadalmi közeg, hanem a 14. század, tehát a középkor egyik kolostorának épületei és lakói határozzák meg. Így aztán a középkori fantasytól csupán egy dolog különbözteti meg, ez pedig nem más, mint a szépirodalmiság.
 
Pál, a vándorszerzetes azt a helyet kutatja, ahol megtalálhatja végül a lelki békét. Így jut el abba a romos kolostorba, ahol a szerzetesek csendességének rendeltetése az ájtatosság helyett mintha inkább a titkok elrejtése lenne. Pál számára hamar kiderül, hogy sorsa elől nem talál menekvést, hiszen a legjámborabb közösség sem mentes az emberi gyarlóságtól.
 
Bár a cím miatt könnyen úgy érezhetjük, hogy fel kell készülnünk egy ájtatos tanmesére, valójában szó sincs erről. A kötet célja csupán a minőségi szórakoztatás amellett, hogy a szerző - deklaráltan - Umberto Eco és A rózsa neve előtt tiszteleg vele.
 
És teszi ezt kiválóan. A stílus olvastatja magát, a történet összefogott, krimihez illően csavaros, a karakterek kidolgozottak és a környezet hihető. A szerző gondosan kerüli a szituációs humort - nem illett volna a sztori komorságához -, azonban szívesen görbe tükröt mutat az emberi jellemvonásoknak. Olyan szerepekhez illeszti egyiket-másikat, hogy abból vígjátékba illő, mégis teljesen hiteles karakterek születnek.
 
Bíró Szabolcs sokat gyakorolt, mielőtt idáig eljutott. Sajnos ugyanabba a gödörbe esett bele, mint sok más magyar (mindegy, hogy határon innen vagy túl született) szerző: kénytelen volt álnéven bizonyítani tehetségét. Miután Francis W. Scott néven elérte, amit egy szerény, fiatal szerző kívánhat magának - többszöri megjelenés, elismerés -, úgy döntött, ideje megszerezni azt, amire valóban vágyakozott: a szépirodalmi élet elismerését.
 
Hogy ennek miféle akadályai vannak még, annak leírására nagyon kevés a rendelkezésemre álló hely. Legyen elegendő annyi, hogy a végeredménynek még szerencsés esetben is kevés köze van az íráskészséghez, a tehetséghez vagy a kreativitáshoz. E helyen meg is ragadom az alkalmat, és sok szerencsét kívánok a szerzőnek ahhoz, hogy beteljesítse vágyait. A felsoroltak már megvannak, és tényleg csak a szerencse hiányzik a szélesebb elismertséghez.

Habony Gábor,
Ekultúra
(2011. március 7.)