péntek aug. 14

Bíró Szabolcs: Királyok éneke (recenzió)

Úgy vélem önmagáért beszél a tény, hogy a sorozat hatodik részének megjelenését a kiadó az egyik legrangosabb hazai könyves eseményre, az Ünnepi Könyvhétre időzítette. Jelzi, az Athenaeum számára fontos szerző, és úgy tippelem, az olvasók is szeretik, ellenkező esetben ez a kötet már meg sem születik. Így viszont nemcsak abban a szerencsében volt részem, hogy közvetlen közelről nézhettem a szerző aktuális vlogbejegyzésének létrejöttét, hanem dedikáltatni is tudtam a példányomat.

Előzetesen voltak kétségeim – nem azt illetően, hogy Bíró Szabolcs mennyire jó könyvet ír, mert az már nem kérdéses, hanem azzal kapcsolatban, hogy hatodjára én mi újat tudok mondani... Aztán némi rábeszélés következtében kézbe vettem, és ha már így alakult, természetesen el is olvastam a hangzatos, Királyok éneke címet viselő könyvet. A színvonal nem változott, ez is olvastatja magát, nehezemre esett letenni, bár egy-két héttel a vége után az Ötvenezer lándzsát mindent figyelembe véve izgalmasabbnak, jobbnak gondolom.

Időben nem sokat haladunk, hiszen az 1333-as évvel kezdünk és számításom szerint 1338-ig megyünk előre, amikor szokás szerint hirtelen, ha úgy tetszik, menet közben vége lesz a történetnek – így aki idáig eljut az olvasásban, az nagy valószínűséggel a hetedik részre is benevez majd. De ne szaladjunk előre, most csak arra jut idő, hogy elkísérjük királyunkat Nápolyba, majd az első visegrádi királytalálkozót (1335) ülhetjük végig – aztán minden megy tovább a maga útján.

A megszokott megoldásokhoz képest azért van két újdonság, ami emlékeim szerint eddig nem jellemezte a sorozatot. Az első, kevésbé lényeges elem a misztikum hiánya. Nincs megmagyarázhatatlan esemény, semmi sugallat, természetfelettire utaló történés (korábban azért rendre volt ilyesmire példa, lásd Zách Felicián) – és megmondom őszintén, nekem ez a szál egyáltalán nem hiányzik.

A másik, ennél sokkal fontosabb újítás, a kevésbé fontos szereplők motivációinak alaposabb megismerése. Ezzel a gyakorlatban mindenkinek öt perc (vagyis 2-5 oldalnyi terjedelmű) hírnevet, akarom mondani lehetőséget biztosít a szerző, hogy elmondják gondolataikat, így az őket érintő fontosabb helyzetekben nemcsak a cselekedeteiket ismerjük meg, hanem a motivációt, a mögöttes gondolatokat, szándékokat is. Király, királynő, trónörökös és persze mások is élnek ezzel a lehetőséggel. Kifejezetten olvasóbarát megoldásnak tartom, és egyúttal kalapot emelek Bíró Szabolcs előtt, hiszen ez is jelzi, mennyi munka, előkészület után írta meg a hatodik kötetet. A fontosabb szereplők személyisége legalább annyira kidolgozott, mint a viszonyrendszerük. Remélem, ez az írói módszer később is megmarad.

Ugyan bizonyos értelemben Bátor Szilárd a kötet főszereplője, azért mindent megtesz annak érdekében, hogy kiszeressünk belőle. Odáig még nem jutottunk el, hogy ugyanolyan önfejű és önpusztító legyen, mint az apja, de érzésem szerint nagyon ebbe az irányba halad. Állapotát erősíti szerelmi bánata (Zách Klára), és szemlátomást nehezen birkózik meg a dühe és a kötelességtudata közötti ellentmondással. Nemcsak társainak állt fel a szőr a hátán, amikor arról beszél, miként végezne a királyi családdal, hanem én is hátrahőköltem tőle. Ez a fiatal ebben a formában egy időzített bomba, aki hónapokig nyeli dühét és megalázottságát, hogy egy teljesen más szituációban felrobbanjon, és olyat tegyen, ami akár ártalmas lehet az egészségére (értsd, súrolja a törvénytelenséget). Ráadásul ebben a kötetben kevés a csata, a hadjárat, a pofozkodás, így hősünknek nincs rendszeres lehetősége dühének levezetésére.

Többen leírták már, így csak megerősíteni tudom az általános vélekedést, miszerint Bíró Szabolcs előszeretettel ír ki és hoz vissza újra karaktereket a sorozatba. Ez most sincs másként, bár egyelőre nem egészen látom tisztán, mire jó nekünk az olasz kapcsolat, vagyis Lorenzo, aki inkább tűnik félvilági életművésznek, mintsem lovag mellé illő kísérőnek (inkább kísértőnek nézem). Ennél jóval többet várok a most felbukkant régi ismerőstől, csak róla sem tudom elképzelni, miként lesz részese Bátor Szilárd jövőjének.

A könyv egyik csúcspontja az 1335-ös királytalálkozó, aminek leírásában jó érzékkel kerültek felhasználásra a rendelkezésre álló krónikák bejegyzései. Abból a szempontból előnyös helyzetben vagyok, hogy pár éve kilátogattunk a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékokra, ahol megnéztünk egy lovagi tornát, ami a maga nemében legalább akkora élményt jelentett, mint amekkorát az Anjouk sorozat olvasása okoz. A tornának köszönhetően átélhettem egy keveset abból, milyen lehetett a rengeteg külhoni nép látogatása a királyi városban.

Egyetlen dolgot felejtettem el megkérdezni az Ünnepi Könyvhéten a szerzőtől: igazából a kötet címválasztásával kapcsolatban szeretnék több információt, mert nem világos, miféle apropó okán döntött így. Egy biztos: egyetlen uralkodó sem fakad dalra ebben a részben.

Galgóczi Tamás
Ekultura.hu
2019. július 17.