szerda okt. 17

Bíró Szabolcs: Ötvenezer lándzsa (recenzió)

Elérkeztünk Bíró Szabolcs nagyívű történelmi sorozatának ötödik kötetéhez, vagy nagyobb léptékkel nézve akkor a harmadához. Érdekes módon a honi hasonló tematikájú könyvek piacán nincs egyedül, hiszen Bán Mór szintén könyvespolcnyi méretűre tervezi a Hunyadi család életét bemutató ciklusát, és Benkő László sem éri be két trilógiával. Nincs ezzel semmi baj, mindegyik téma kellőképpen érdekes, bizonyos értelemben aluldokumentált, de ennek dacára ott vannak a köztudatban, fontos részét képezi nemzettudatunknak.

Öt könyv megírásához kell pár év – és ennyi idő alatt óhatatlanul változik az ember, optimális esetben bővül tudása, készségei fejlődnek, és az új barátok, ismerősök mind-mind hozzátesznek valamit személyiségéhez, világnézetéhez. Valami effélét érzek a szerzővel kapcsolatban, elég csak visszaemlékezni az első kötet idejének önreklámozó megnyilvánulásaira, és ezeket összevetni a mostani könyvturné eseményeivel. Határozottan jót tett neki a lovaggá válás, a család, és nem utolsó sorban az, hogy megfogadta azokat a tanácsokat, amelyeket az olvasóktól, bloggerektől és kritikusoktól kapott. Ilyen fejlődésnek értékelem, hogy a könyvben rendszeresen táplálkoznak – ettől szerintem csak életszerűbb lesz a sorozat, vállveregetés jár érte.

Talán bölcsebb is lett – ezt eldönteni nem tudom, ehhez sajnálatosan keveset beszélünk, de tény, a mostani kötetet valóban jobbnak tartom a korábbiaknál, pedig azok sem voltak gyengék. Érzem az írástechnika fejlődését (nehezemre esett letenni az Ötvenezer lándzsát, annyira olvastatta magát), miközben dramaturgiailag is jól felépített a regény. Vannak csúcspontok, nyugisabb részek, szerethető vagy utálható karakterek, ésatöbbi, ésatöbbi.

Számomra a legérdekesebbnek az bizonyult, ahogyan Bíró Szabolcs a rendelkezésre álló tényanyagból létrehozott egy élő, hihető, a tényleges történéseknek nem ellentmondó, ám azokat rendre kiegészítő fikciót. Úgy tűnik, a misztikumhoz való vonzódása nem múlt el, bár azt egyelőre még nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Gondolok itt a mostani rész egyik kulcsfigurájának, Zách Feliciánnak a szerepére, és ugyan értem, hogy részben a misztikum ad a magyarázatot tetteire, illetve arra, hogy miért ennyi évvel Csák Máté halála után cselekszik – csak ennek szükségessége, a megoldás hasznossága felett töprengek.

Az viszont kifejezetten tetszik, hogy az események miértjére az akkoriban elterjedt mindkét magyarázatot felhasználta, összegyúrta Bíró Szabolcs. Ez nemcsak plusz dinamikát adott ezeknek a fejezeteknek, hanem segítségére volt a mostani trilógia főszereplőjének, Bátor Attila fiának, Szilárdnak a férfivá válásához. Aki első ránézésre legalább annyira önfejű, mint az apja, és innen már csak az a kérdés, hogy vajon környezete mennyire képes a helyes irányba terelni őt, no meg persze az is, hogy vajon miként alakulnak a jövőben szerelmi ügyei – de legalább van egy kiváló, saját kezűleg kovácsolt kardja.

Mondjuk gyakorláson kívül túl sok alkalma nincs forgatni, mivel ez a kötet kevés csetepatét, illetve csatát, hadjáratot tartalmaz, és azokról sincs kellő mélységű hiteles információnk, ezeket gyakorlatilag pár sorral elintézik a korabeli krónikák. Ezért aztán Bíró Szabolcs is korlátozott terjedelemben foglalkozik vele, a hiányzó részeket pedig saját elképzelése alapján pótolja. Ez így volt a korábbi részekben, és szerintem a jövőben is előfordulnak majd ilyen megoldások – nekem ez nem okoz problémát, ettől csak életszerűbb lett a regény. Amit személy szerint még hiányolok, az akkor élt emberek vallásosságának bemutatása, szívesen elolvasnám erről Szabolcs elképzelését.

Arról persze fogalmam sincs, miként alakul Bátor Szilárd jövőbeni sorsa (remélem újraépíti apja birtokát), annak pedig direkt nem néztem utána, hogy a valóságban mi minden történik Károly Róbert király uralkodásának hátralévő éveiben. Ez egyébként is felesleges, hiszen Bíró Szabolcs majd megírja, és elolvasom az ő verzióját.

Galgóczi Tamás
Ekultura.hu
2018. július 18.