vasárnap júl. 22

Egy merénylet következményei

Hatalmas vállalkozásba kezdett a jeles felvidéki író, Bíró Szabolcs néhány évvel ezelőtt, amikor útjára bocsátotta tizenöt kötetesre tervezett történelmi regényfolyamát Anjou Károly magyar király koráról.

A Non nobis, Domine című kétkötetes előzményről és az Anjouk első néhány kötetéről is számot adtunk a BBC History hasábjain, több ízben méltatva nem csupán az áttekintés nagyságrendjét, de annak árnyaltságát és sokszínűségét is. Az Athenaeum Kiadó jól vette észre, hogy a szerző nem csupán birtokában van a kellő történelmi felkészültségnek s hajtja a magyar középkor hagyományai iránti csillapíthatatlan kíváncsiság, de ifjabb és idősebb olvasóit is tartósan le tudja kötni izgalmas cselekményszövésével, ügyesen kidolgozott jellemeivel. Bár a maradéktalan történelmi hűséget nem szabad – nem is érdemes – számon kérni egy regényírón, akkor teszi a műfajnak a legnagyobb szívességet, ha kellő arányban vegyíti a fikciót a megismerhető tényanyaggal, s csak ott tölti ki áradó fantáziájával a hézagokat az események oksági láncában, ahol erre feltétlenül szükség van. Az Anjouk most megjelent, Ötvenezer lándzsa alcímet viselő ötödik kötete is jó példát kínál erre.

Zách Felicián, Csák Máté egykori hívének merénylete Károly felesége, Piast Erzsébet királyné és gyermekei ellen, melyben maga a király is megsérült, az egyik kulcsjelenet az új kötetben. Nem a jól ismert – és néhány mondat erejéig a regény mottójába is beemelt – Arany János balladában is olvasható véres események és a király rettenetes bosszúja miatt, amellyel Felicián egész családját sújtotta. A már az előző kötetben is előkészített jelenet – a főurat folyamatosan gyötri a lelkiismeret-furdalás a Csák Máténak tett ígérete és a királyának fogadott esküje összeegyeztethetetlensége okán, s hajlamos a váratlan dühkitörésekre – csak alkalom Bíró Szabolcs számára, hogy érzékeltesse, milyen személyes motívumok húzódnak meg országos, sőt történelmi jelentőségű döntések mögött. A regényíró egyértelműen azon krónikák, történetírók mellett teszi le a voksát, akik Zách Klára „elcsábítását” (vagy megerőszakolását) vélik Felicián merénylete mögött, és nem egy széles körű összeesküvésnek tulajdonítják, de azért teret enged annak a feltételezésnek is, hogy a sebzett apa elméje már nem volt teljesen érintetlen a kísértetekkel való ádáz hadakozásban.

Jobban érdekli azonban Károly király reakciója: vajon a trauma milyen szerepet játszhatott ezt követő uralkodó magatartásában, kíméletlenségében, hadjárataiban? De legjobban mégis kitalált mellékszereplője, Szilárd sorsa köti le a figyelmét, akiről már a könyv elején kiderül: az ő szemszögéből követjük nyomon az eseményeket. És az ő szemszöge a lehető legszemélyesebb: Zách Klárát tiszta szívből szerette, szörnyű tragédiája pedig örökre megsebezte.

A király és Bátor Szilárd, a nagy erejű 16 éves ifjú első találkozása is mutatja, a kettejük közötti dinamika adja a történet gerincét.

„Károly hullámos barna haja, melybe negyvenesztendős korára már néhány ősz szál is vegyült, majdnem a válláig ért – olvashatjuk az elfogult narrátor leírását. – Arcát sűrű, ám gondosan ápolt szakáll keretezte, fölötte határozott ívű bajusszal. Enyhén ráncos homloka egy állandóan töprengő emberé volt, melyet most is, mint általában, aranyliliomos házi korona ékített. Sűrű szemöldöke alatt sötét tekintete egyszerre volt kemény és gyöngéd, bölcs és pusztító. Egyszerre látszott benne tűz és jég, ígéret és ítélet, Szilárd pedig akkor és ott úgy érezte, ilyen átható pillantása csakis egy született uralkodónak lehet. Hirtelen megértette, vagy legalábbis sejteni vélte, mi lehetett az, ami miatt az apja sem tudott nemet mondani ennek a határozott, erős embernek, és amiért a kezdetektől rendíthetetlenül hitt benne. Szinte megbabonázta, márpedig ő épp hogy csak ránézhetett erre az arcra, míg Bátor Attila éveket töltött el Anjou Károly oldalán.

– Őseid dicső keresztes lovagok voltak – meredt rá a király olyan mélyreható tekintettel, amibe a fiú beleborzongott. – Mindnyájan szent ügyért harcoltak: ki a messzi keleten, ki a királya oldalán hullatta vérét. Bátoroknak hívták őket, erejük és tetteik okán. Én azzal köszöntem meg apádnak a hűségét, hogy oklevélben adományoztam a Bátor nevet egész nemzetségének. S te most gyávaságból, lustaságból, netán merő kalandvágyból, vagy tudom is én, miért, sárba tipornád mindezt. – Halkan beszélt, mégis olyan erővel, amitől Szilárdban megfagyott a vér. – Nem szégyelled magad? Felelj, ha kérdezlek!” 

Szilárd, akinek apja Károly első lovagjaként számos csatában bizonyította hűségét, ám már évek óta senki nem tud a hollétéről, anyja pedig utolsó napjait egy kolostor priorisszájaként tölti, úgy tűnik, nem akarja betölteni a neki rendeltetett szerepet. Végül mégis fejet hajt, felölti a lovagi páncélt, és elkíséri uralkodóját a havasalföldi büntetőhadjáratra a lázadó Basarab ellen. Hogy mi történik Szörényvár ostrománál, majd a hadjárat végét jelentő 1330-as posadai csatában, túléli-e a tőrbe csalt Károly és a magyar sereg színe-java az egyenlőtlen küzdelmet, s merre vezet a további útjuk – erről is beszámol az Ötvenezer lándzsa. Bíró Szabolcs új regénye nem okoz csalódást a műfaj kedvelőinek, akik türelmetlenül várhatják majd a folytatást.

Győrffy Iván

BBC History magazin
2018. június