szerda dec. 12

Kihagyhatatlan!!! (Recenzió az Anjouk IV. részéről)

Végre elérkezett az idő, hogy az Anjouk 4. részéről is beszéljek nektek, ami kicsit váratott magára, mert mindenképp úgy szerettem volna nekiállni, amikor nem hajt a tatár, hiszen az Anjouk sorozat már a Non nobis Domine óta a kedvenc (történelmi) könyvsorozatom. A 15 kötetesre tervezett sorozat egyébként trilógiánként külön is értelmezhető lesz, úgyhogy extra érdekesség volt most az olvasóknak belevetniük magukat ebbe a 4. részbe, ami tehát egy új trilógia kezdete is, új főszereplőkkel.

(...)

Itt most megemlíteném, hogy kicsit nehéz volt felvennem a történetszálat, szóval legközelebb örülnék egy kicsit részletesebb emlékeztetőnek az elején, hogy hol is maradt abba az előző rész. Mivel a harmadik részt szinte pont egy éve olvastam, ezért voltak homályos részek, és töredelmesen bevallom, volt olyan mellékszereplő, akire nem igazán emlékeztem. Cserébe lapozhattam vissza a harmadik könyvben, hogy felidézzem, mi is történt akkor pontosan. Ezt leszámítva egyébként ismét mindennel elégedett voltam.

A főszereplőnk most már nem Bátor Vilmos és Attila, ebben a trilógiában most már a Lackfiak kapják meg a főszerepet. A fehér sárkányként, avagy kicsi bejként is emlegetett Lackfi Istvánt már megismerhettük az előző kötetekből, s most a legkisebb öccse, a kötet kezdetekor, azaz 1326-ban 14 éves Pál is főszereplővé avanzsál. Azért említhető némi párhuzam Bátor Vilmos – Lackfi István és Bátor Attila – Lackfi Pál karakterei között, mégis érdekes volt megismerni mélyebben ezeket az új szereplőket – s már előre sajnálom, ha a hetedik résznél majd ismét búcsút kell vennünk kedvenceinktől.

Ez a kötet egyébként 2 évet ölel fel, s mindazzal együtt, hogy ismét elég részletesen belemegyünk a kor politikájába, a hétköznapok életébe is bepillantást nyerhetünk. Mert hát azon kívül, hogy megalakul pl. a Szent György Lovagrend, elkísérjük első háborújába Kislackfit, azaz Palkót, megismerjük kicsit a többi fivért, és a kor házasodási szokásairól (és egy rémséges anyósról) is nyerhetünk némi információt. Mindezt a jól megszokott, néha kicsit korhű humorba vagy éppen véres jelenetekbe ágyazva. S persze kétségkívül muszáj megemlíteni, hogy szemtanúi lehetünk Anjou Károly első három (törvényes) fiának születésének, hiszen László, Lajos (a későbbi király) és András is tiszteletét teszi a lapokon. Persze, közben Károly fattyát, Kálmánt is szemmel követjük, és van egy olyan érzésem, bár lehet, hogy tévedek, hogy vele többször összefutunk még. Az első három rész nagy rajongói sem távoznak azonban „üres kézzel”, hiszen az utolsó lapokon végre találkozhatunk egyik régebbi imádottunkkal is. No, de kérem szépen, milyen szőrösszívű lovag is a mi írónk, hogy így magunkra hagy bennünket már megint egy ilyen lezárással? Kikérem magamnak az olvasók nevében is, nagyon nehéz így türtőztetni magunkat a következő részig.

Összességében egyébként örültem volna hosszabb terjedelemnek, még, ha egy monumentális sorozat darabjáról van is szó, de egyébként hozta a kívánt stílust, nem csalódtam benne, de remélem, a következő rész még terjedelmesebb lesz!

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 6. Kedvencek között – továbbra is
Karakterek: 9,5/10 – Hiányoltam a régieket, és nekem egyelőre még furcsa az újakat megszokni, de idővel biztos jobban a szívemhez nőnek.
Borító: 9/10 – Végre illik az első kettőhöz a harmadik kakukktojásos után.
Kinek ajánlom: A sorozat többi részének olvasóinak, egyébként pedig a történelmi könyvek szerelmeseinek.
+ pont: Mert szépen folytatja az előző kötetek ívét.
- pont: Örültem volna egy részletesebb emlékeztetőnek az előző részekről, hogy hogy is hagytuk félbe a szálat, illetve a mostani főszereplőink (a Lackfiék) kezét hol engedtük el az előző kötetekben. Kicsit nehéz ennyi kihagyás után megint belelendülni a sorozatba.

Könyceskuckó blog
2017. december 14.