szerda dec. 12

Bíró Szabolcs: Szent György testvérei (recenzió)

(Figyelem, az ajánló az előző részeket illetően információkat tartalmaz – a szerk.)

Menetrend szerint, az író eredeti elképzelésének megfelelően megjelent az Anjouk-sorozat negyedik kötete, én meg rögtön azzal kezdtem az olvasást, hogy nem értettem, miért keresik égen és földön Bátor Attilát, amikor az előző kötet végén a szemünk előtt elhalálozott. Úgy éreztem, lemaradtam valamiről, talán Gutkeled Miklós fogadott titoktartást az esetről, vagy más okból kifolyólag, de ebben a részben senki nem tud arról, mi történt az előző rész befejezésekor. Ez az „apróság” csak azért bosszant, mert az idő és a rendelkezésre álló erőforrások egy része arra megy el, hogy a hátramaradottak, kivált Lackfi István, valamint Péter, Bátor Atilla fegyvernöke utána kutasson szerte az országban.

Ezt leszámítva csak dicsérni tudom Bíró Szabolcsot. Azt már korábban is tudtam, hogy az évtizedes gyakorlásnak köszönhetően olyan íróvá vált, aki biztos kézzel használja fegyvertárát, nem untatja az olvasót – ez a könyve újfent letehetetlennek bizonyult –, és van érzéke a szerteágazó cselekmény kezeléséhez. A középkorhoz való vonzódása érződik a leírásokon, a ruházatot és a fegyverzetet értőn mutatja be, miként szemlátomást alaposan beásta magát a kor történelmébe – de nem dicsérem tovább, mert nincs rá szüksége.

A kötet főszerelője egyértelműen Lackfi István, akit eddig főként a különféle hadjáratokban való részvétele okán kedveltem meg, és most sem kellett csatlakoznom a hadfiban. A kötetben tárgyalt időszak (1326-1328) alatt több katonai vállalkozásban vett részt, és ezek közül kettő az, amivel megerősítette a szimpátiámat. Elsőként az 1326-os Orsova és Szörényvár közelében a tatárokkal vívott csatát említem, mert az a taktika, amit ekkor alkalmazott, az kifejezetten brutális, bár vitathatatlanul nagyon hatékonynak bizonyult. A tiszteletemet azonban az egy évvel későbbi lengyel földre vezetett lovas túrájával vívta ki, amikor az ostromlott Krakkóhoz vágtatott csekély létszámú seregével, bármiféle háttértámogatás nélkül, hogy kézbesítse királya üzenetét annak szövetségeséhez. Itt egyrészt a sportteljesítmény figyelemre méltó, másrészt az a lehetőség is adott volt, hogy mint a rossz hír hozóját azonmód megölik. De az 1326-ban alapított Szent György lovagrend tagjaként, igaz lovaghoz méltóan teljesítette uralkodója parancsát, nem törődve a veszélyekkel.

Karaktere azért is szimpatikus, mert cseppet sem tévedhetetlen, ugyanakkor céljai elérésében nagyon következetes, és számít testvérei támogatására, mert úgy gondolja, közösen tényleg naggyá tehetik a Lackfi nevet. Érdemei jutalmául számos elismerést kap Károly Róberttől, melyek közül egyedül a neki ajánlott/kiutalt feleség bizonyult rossz választásnak, melyet egyedül a ráadásként adott anyós múlt felül.

Tetszik ahogyan a szerző váltogatja léptékeket, hol a legifjabb Lackfit kísérjük hajnali edzésére, hol pedig a térség vezető uralkodóinak tárgyalását hallgatjuk, vagy az eddigi kötetekből megismert szereplők fontosnak ítélt életpillanatait nézhetjük. Érdekes például Zách Felicián vívódása – kíváncsi vagyok, ez utóbbiból mennyi a valós, és mennyi az írói fantázia terméke.

Amit személy szerint hiányolok – tudom, csak részlet, és alapvetően nem csökkenti a regény élvezeti értékét –, az a tájleírások hiánya. A szereplők úgy utaznak egyik helyről a másikra, hogy fogalmunk sincs erdőben, mezőben, hegyek között teszik mindezt, miként kelnek át a folyóvizeken, mit esznek útközben, hol alszanak, stb. A hadak vonulásáról is jó lenne több infó, tábori életképek, csata utáni sebápolások, szóval apró kis színesekre vágyom – hogy akárcsak a fantasy történeteknél, még teljesebben tudjak azonosulni az Anjouk korával.

A történet halad tovább, gyakorlatilag fogalmam sincs, mit hoz ki a lezárásból szerzőnk, és persze kíváncsian várom, miként meséli el történelmünk eme dicső korszakát. Egy biztos: a tehetsége és az ideje megvan hozzá.

Galgóczi Tamás
Ekultura.hu
2017. december 13.