hétfő nov. 20

Könyvkritika – Bíró Szabolcs: Non nobis Domine

Bíró Szabolcs neve napjainkra összefonódott a székirodalom kifejezéssel és a minőségi történelmi regények fogalmával. A Non nobis Domine című régi-új kötete egy finomabb, átdolgozott kiadásban jelent meg, s magába foglalja a korábbi Kelet oroszlánja, illetve Az utolsó vörös barát című műveit.

A Kelet oroszlánja 1292-ben indul, amikor Bátor Vilmos templomos lovag huszonhárom év után fáradtan és megtörten hazatér a Szentföldről. Szeretett húga helyett azonban csak annak sírját, nyomorban élő iszákos férjét és apró gyermekét, Attilát találja. Magához veszi hát unokaöccsét, akiben a Templomos Lovagrend jövőjét látja, s elhatározza, hogy igaz, hithű lovagot farag a fiúból. Mindeközben maga Magyarország is darabjaira hullik, hiszen meghal az utolsó Árpád-házi király, s a dicső birodalomra sötét árnyékként vetül a lassan beköszöntő trónviszályok kora. Ebben a kétes, borzalmakban és árulásokban bővelkedő korban kell az ifjú Attilának becsületes, istenfélő harcossá cseperednie, hogy talán ne csak a Lovagrendet, de a hazáját is megmentse.

A Kelet oroszlánjában elsősorban Attila taníttatását, felnőtté érését láthatjuk, hogyan is válik a félárva gyermekből a nagybátyja nem kevés lemondással járó kiképzése végén büszke - és forrófejű - harcos. Természetesen a fiú élete nem marad - bár soha nem is volt - zökkenőmentes, hiszen egy országjáró körút során elrabolja a szívét Ágnes, így Attila hitének komoly próbát kell kiállnia.

A Non nobis Domine első epizódjában talán valamivel nagyobb hangsúlyt kap a kor bemutatása, a XIII-XIV. századi Magyarország, a Templomos Lovagrend bemutatása. Volt korábban szerencsém Bíró Szabolcs néhány művéhez, így nem lepett meg, hogy a korhű ábrázolást az író ebben az esetben is mesteri fokra emelte. Sikerült olyan köntösbe burkolnia, időnként kalandregényhez illő módon elmesélnie a néhol akár száraznak is mondható történelmi tényeket, hogy az olvasó gyakorlatilag a szórakoztatva tanítás iskolapéldájával találkozik. Számos lábjegyzet segíti egyes események, idegen szavak, kifejezések értelmezését - ezek természetesen a kötet második részében is megtalálhatók.

Térjünk is át Az utolsó vörös barátra, amelyben Attila immár meglett férfiként a nápolyi Anjou-házból származó Caroberto - közismertebb nevén Károly Róbert - király mellet úgymond személyi testőrként teljesít szolgálatot. Szerelme, Ágnes zárdába vonult, hogy apja ne tudja férjhez adni, s így várhasson Attilára, akinek lovagi esküje folytán tartózkodnia kell a világi élet bizonyos elemeitől. S míg Attilának a királyért is küzdenie kell, addig a Lovagrend is megsínyli az idő változásait, hiszen az egykor dicső templomosok intézménye széthullani látszik. A trónért vívott harc is a végéhez közeleg, s az ifjú válaszút elé kerül: hű marad hitéhez és Istenhez vagy esküjét és nagybátyját elárulva végleg Caroberto mellé szegődik, ezzel esélyt kapva Ágnessel a közös életre.

Az utolsó vörös barát - bár a Kelet oroszlánját is nevezhetjük mindennek, csak unalmasnak nem - izgalmasabb a Non nobis Domine első részénél. Több harc, nagyobb dráma, némi misztikum és továbbra is páratlanul korhű ábrázolás jellemzik a folytatást. A két regény persze külön-külön is remek olvasmány, de így egyben a terjedelme ellenére is erősen ajánlott, nem csupán az átdolgozott kiadás miatt, hanem mert ha elolvassa az ember az első részt, akkor úgyis késztetést érez a másodikra. Sokan úgy tartják, hogy akkor igazán jó egy könyv, ha addig, amíg az olvasó a lapjain tartja a szemét átkerül egy másik világba, s észre sem veszi ezt a jelenséget, amíg el nem szakítja a tekintetét a betűkről. Nos, túl közel nyolcszáz oldalnyi középkoron most megyek befejezni a vizesárkot és leparkolni a katapultot.

Pénzes László
Puliwood / Könyvmolyz
2016. december 20.