szombat nov. 18

Könyvkritika - Bíró Szabolcs: Az utolsó tartományúrig

Elolvastuk az Anjouk-sorozat harmadik részét, amely ezúttal sem okozott csalódást.

Nem titok, hogy Szabolcs előző kötetei a személyes kedvenceim között foglalnak helyet. A Non nobis, Domine óta minden egyes kötetet egyre türelmetlenebbül, egyre nagyobb kíváncsisággal és lelkesedéssel várok. Nem volt ez másképp most sem.

Amint megkaptam a könyvet, gyakorlatilag azonnal nekikezdtem, és alig két nap alatt a végére is értem (sajnos a munkahelyre nem vihettem magammal, ezért tartott ilyen soká).

Meg kell, hogy mondjam, Szabolcs nem okozott csalódást ezúttal sem. Bár az igazat megvallva, furcsa érzések kavarogtak bennem a könyv végére, de hogy miről is van szó, arra később visszatérek.

A történet ott folytatódik ahol a Lángmarta dél abbamaradt. Anjou Károly lassan pontot tehet a királyságban zajló csatározások végére, és eljöhet a béke. SubicsMladen tömlöcben, és látszólag nincs, aki felbolygatná a birodalom nyugalmát. Erről tanúskodik az is, hogy Károly elhagyja Temesvárat és udvartartásával a gyönyörű Visegrádra költözik. A királyné várandós, és az egész birodalom imádkozik, hogy végre egészséges fiúgyermekkel ajándékozza meg a királyt.

Gutkeled Miklós, a király egyik leghűségesebb és legtapasztaltabb hadnagya váratlan kitüntetést kap, mielőtt azonban betöltené új pozícióját ismét hadba kell vonulnia Szlavónia, Dalmácia és Horvátország felé. A sereggel tart Lackfi István, akit csak a királyság fehér sárkányaként emlegetnek, valamint az egykori templomos, a liliomos lovag, Bátor Attila is.

A történetről csupán ennyit, hiszen ha tovább folytatom, könnyen elárulok kulcsfontosságú részleteket is, amit igyekszek elkerülni (bevallom, hogy félek a nép haragjától e tekintetben).

Végre feltehetjük a kérdést, amire részben el is árultam fentebb a választ, hogy milyen is lett az első Anjouk trilógia befejező része! A választ egyetlen szóval írnám le: pazar. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Szabolcs ennyire merészen és sötéten fejezi be Bátor Attila bosszútörténetét.

És pont emiatt kavarogtak bennem különös érzések és gondolatok. Az a nagy helyzet, hogy voltam olyan meggondolatlan és elképzeltem előre egy egészen idilli befejezést. Végig az motoszkált a fejemben, hogy ennyi szenvedés után Attila, Ágnes és Szilárd valahogy, valamilyen módon ismét egymásra találnak és mindenki boldogan él. Az első oldalakon még el is hittem ezt, de könyv végére érve szomorúan és egyúttal nagyon is elégedetten döbbentem rá, hogy a befejezés közel sem annyira idilli, mint ahogy gondoltam. Feltettem a kérdést gondolatban, hogy miért pont így kellett végződnie? A válasz elég hamar jött, egyszerűen azért, mert idilli befejezésekből számtalan van és nem is lenne túl egyedi. Viszont Szabolcs meglépte azt, amit csak kevesen mernek és kevés történetnek állna jól. Egy olyan komor befejezést kaptunk, ami garantáltan elszomorítja és egyúttal elégedetté teszi az Olvasót, pont úgy ahogyan engem is.

Ezúton is szeretném kifejezni elismerésem, hiszen a lehető legjobb zárást kapta a trilógia. Szabolcs ismét bebizonyította, hogy a vérében van a történelem és az írás, le a kalappal előtte!

Lánczi Zsolt
Puliwood – Könyvmolyz
(2016. június 27.)