hétfő márc. 27

Bíró Szabolcs: Anjouk III. rész – Az utolsó tartományúrig (Könyvkritika)

„Ne rettenj meg soha ellenségedtől! Légy bátor s erényes, hogy szeressen Isten! Az igazat mondd mindig, ha életeddel fizetsz is érte! Védd meg az elesetteket, s légy igazságos! Ez a te esküd, melyet soha el ne feledj!” Bátor Attila története a lezáráshoz érkezett Bíró Szabolcs regényfolyamában: az egykori templárius, liliomos lovag örökségként azonban dicsőség és hűség helyett mocskot és árulást hagy maga után. Vagy mégsem?

Az Anjouk egy kontúrosan kivitelezett, rendkívüli történetsodor, ahol a „seregszemle” nem csupán csillogóan fényesített vértekből és ragyogóan büszke tekintetekből, hanem vérrel, kétségbeeséssel és fájdalmas könnyekkel szennyezett árnyoldalakból áll. Bíró Szabolcs a saját maga kikövezte út és pallérozta minőség elveihez vaskesztyűvel ragaszkodván vágott bele egy olyan kalandba 2015-ben, amely kezdésként ígéret helyett rögtön bizonyítékkal szolgált a Liliom és vér, majd a folytatás, a Lángmarta dél lapjain.

2016-ban aztán egy olyan mérföldkőhöz érkezett a Bátorok vérvonalát egyfajta szemszögből pokolba, másik nézőpontból azonban mennybe emelő-eresztő Attila története, amelynek végén a fejfa korántsem csillog fényesen. Bíró Szabolcs trilógiákra bontott szerkesztési koncepcióban határozta meg a 15 folytatásra tervezett kalandot, Az utolsó tartományúrig kötetével így részben mindenképpen elvarrott-lezárt célhoz érkeztünk. A szerző fáradhatatlan erővel (k)öltöztette ismét majd’ 700 évvel ezelőtti történelmünk szövetébe a karjaiban feszülő vágyat, a lelki mélységeiben hordozott szenvedélyt és a koponyájába préselt makacs elkötelezettséget.

A darócdurvaságú és selyempuha kötel(ék)ekből harmonikusan font történet Károly Róbert király országegyesítést végre teljesen lezáró politikai és katonai lépéseit állítja a fókuszpontba, melynek perszonális építőelemei jelentik a lélegző testrészeit. A cselekményszálak végén, illetve kellős közepén így találjuk ismételten Bátor Attila mellett az első két részből megismert, eltérő jellemrajzokat modellező, tipikus és kevésbé tipikus figurákat, hogy összességében egy 100%-ig autentikus elbeszélést adjanak ki. Attila (végül szó szerint) sorsfordító találkozása halottnak hitt feleségével, Ágnessel a regény egyik katartikus csúcspontjaként új lendülettel látják el a megkeseredett lovag motivációit, melyek kizökkenthetetlenek a bosszú irányából. A második kötet tervszerűen „szétfutó” irányultsága helyett így a trilógia lezárása egyértelműen, hol direkt, hol indirekt módon, de Bátor Attila köré építi a cselekmény egészét.

Egyfelől a dubicai tragédia (Attila családjának vélt lemészárlása), másfelől a királyhoz és hadi cselekményeihez kapcsolódó „viszony” mozgatja a történet szövetét, a kettő közötti dinamika pedig ismét sodró ritmussal látja el a lapokat. A két ifjú tanonc, Kurta és Csepke cselekményszála, úgy tűnik, révbe ér, míg Szilárd, a valóban halottnak hitt gyermek sorsa csak arra vár, hogy lángot kapjon, és talán újfajta főhős-típussal robbanjon az 1324-es és későbbi évek porondjára. A családi szálak ellensúlyozásaként a hazához és a birodalom iránti lovagi esküjéhez fűződő kapcsolat lendíti mozgásba Attilát, hogy a végén megtörténhessen a mindent eldöntő lezárása egy olyan életnek, amelynek tettei immár öt nagyregényen vonulnak keresztül (hiszen minden a Non nobis, Domine páros regényével kezdődött).

Caroberto király, vagy ahogyan mi ismerjük, Anjou Károly, illetve Károly Róbert pontot akar tenni a Magyar Királyságot megosztó, „törvénytelen” hatalmaskodások végére. A királyi udvar végre átköltözhet az erdélyi Temesvárról a gőzerővel épülő-szépülő, lélegzetelállító fekvésű Visegrádba, s már csak a déli tengermellék ügyét kell véglegesen megoldani. Bár Szlavónia, Horvátország és Dalmácia báni címe Subics Mladen helyett immár Babonics Jánost illeti meg, a saját pecsenyéjét – a birodalom érdekeivel és törvényeivel szemben – sokkal inkább sütögető tartományúr eltávolítása az utolsó akadály egy egységes „nemzet” felé. Így Károly támadást vezényel Babonics ellen, melyben a soproni ispán, a „vérebként tomboló” Gutkeled Miklós vezeti az uralkodó haderejét. Parancsnokként vesz részt a küldetésben a „birodalom rettegett fehér sárkánya”, Lackfi István, Bornemissza János udvari lovag, valamint Bátor Attila, aki a szóbeszéd szerint „képes láthatatlanná válni”, és „akit lehetetlen elpusztítani”.

Az egykori liliomos lovag azonban „testvérbátyja”, Anjou Károly megbízása mellett titokban saját bosszúszomját is kielégíteni vágyik, még annak árán is, hogy esetlegesen árulást kövessen el a birodalom ellen. Így kerül aztán végleg keretbe egy történet, amely a dubicai birtok lerohanásától az elpusztított otthonba való szomorú visszatérésig tart. Bíró Szabolcs mesteri kézzel irányítja a szálakat Az utolsó tartományúrig kötetében, amely az eddigieket tekintetbe véve a legsötétebb foltokkal mocskolja be az eredendően patyolattiszta lelkeket és szíveket. A folyóparton lezajló csatajelenet több szempontból is a regény, illetve a trilógia csúcspontja. „Ma még a kutyák es vért isznak!” – mondja Lackfi, és a harcban kitűnően prezentálódik Bátor Attila múltja, jelene és kikövetkeztethető jövője. Hogy honnan indult, és hová jutott ez a kezdetben támadhatatlan erkölcsi vonásokkal és tettekkel vértezett lovag. Egyfajta szomorú, sőt egyenesen taszító hattyúdala olyasvalakinek, akit a sors a saját kénye-kedve szerint rángatott. Végjáték, Isten színe előtti megmérettetés, saját belső indíttatású mérlegrevonás. Egy többféleképpen megítélhető élet végső fellépése. Olyan példázat, amely nehezen feledhető. Írói és dramaturgiai mestermunka.

Talán Az utolsó tartományúrig kötete a legegységesebb testű a három felvonás között. Bíró Szabolcs a verejtéket elkerülve rakosgatja be a nagy egész képbe az utolsó darabokat, méghozzá úgy, hogy az elmozdíthatatlanra keretezett részek mellett továbbépítésre alkalmas szegmenseket, szálakat is hagy. A precíz leírások, a kőkemény hangulati elemek, a messziről felismerhető jellemek, a hatásos nyelvezet, az autentikus kulisszák mind-mind olyan regényt tesznek le az olvasó elé, amely méltó módon képviseli a szerző karakterezett egyéniségét. Az egységet lezáró harmadik regény szétfutást elkerülő komplettsége 100%-ig érett dramaturgiával kerül a majdani 15 kötet polcának díszére. Bíró Szabolcs nagyon is tudja, mit akar, de ami talán még elismerendőbb: végre is tudja hajtani az elképzeléseit. Az Anjouk sorozata már most ki- és megkerülhetetlen részét képezi a magyar történelem eseményeit feldolgozó mindenkori (szórakoztató) irodalomnak, úgyhogy részemről tényleg nem maradhat más, csak az elismerés hangja.

Szilvási Krisztián
Győri Szalon
(2016. július 13.)