szerda jan. 18

Bíró Szabolcs: Liliom és vér (ekultura.hu)

Ha azt mondom, ez a regény Bátor Attila tetteiről szól, pontosabban fogalmazva az 1312. június 15-én vívott rozgonyi csata utáni évekről, akkor mindazok, akik már olvasták a Non nobis, Domine mindkét kötetét, azonnal tudni fogják, kiről és miről van szó. Akik nem ismerik az előzményeket, azoknak kezdésnek elegendő, hogy I. Károly (ismertebb nevén Károly Róbert) magyar király uralkodásának korai éveivel foglalkozik ez a történelmi regény.

Elsőre mondjuk furcsállottam, hogy sorozatcímkét kapott a történet (Anjouk), mintha menet közben hiánypótlásra szólították volna fel a szerzőt – ennek okáról azt mondta Bíró Szabolcs, hogy bár ebben az első (vagy ha úgy nézem, harmadik) kötetben még Bátor Attila a főszereplő, rajta van a hangsúly, az ő sorsát követjük figyelemmel, később ez változni fog, az arányok eltolódnak – egyszóval aki megszerette ezt a kiugrott templomos lovagot, az jól figyeljen, ki tudja, mi lesz vele a későbbiek során. Egy biztos: az író most alaposan elbánt vele.

Olvasás közben hamar nyilvánvalóvá válik, Bíró Szabolcs alaposan utánajárt a részleteknek, legyen szó ruházatról, fegyverzetről, hadviselésről, politikai viszonyokról. Ezen egy pillanatig sem lepődtem meg, hiszen tavaly, amikor első ízben került szóba a sorozat, már jelezte, hogy pár hónapot a kutatómunkára fordít, és megpróbál mindent elolvasni, ami erről a korszakról szól. A jelek szerint eredményes volt a kutakodás, mert a leírások hitelesnek tűnnek, tényleg patinával vonják be a szöveget – plusz pont jár azért, hogy ezt mégsem viszi túlzásba, inkább csak a szöveg elején bukkannak fel gyakrabban, később a leírások helyett inkább a cselekmény, a párbeszédek kapnak nagyobb teret.

Ez szerintem annyira nem is baj, mert amiben Bíró Szabolcs egyértelműen remekel, azok a csataleírások, várostromok. Ilyenkor tényleg úgy éreztem, hogy ott állok a többiek mellett, szemben a várfallal, és arra várok, hogy rohamra induljunk. Vagy csak nézek meglepetten a mellettem elvágtató lovas után, hálát adva az égieknek testi épségemért. Úgy sejtem, az életszerű harcleírásokban nagy szerepe van a Csallóközi Anjou Károly Bandériumnak, ahol szerzőnk saját bőrén tapasztalhatta meg, mekkora súlya van egy kardnak, mennyi idő felvenni egy láncinget, és a többi, és a többi.

Nem vagyok telhetetlen, de ezekből a részekből jóval többet is el tudtam volna viselni: például Trencsén ostroma bővebb kifejtést érdemelne, plusz húsz oldalon át törjenek a lándzsák, hasadjanak a pajzsok. Vagy a tábori életről is szívesen fogadnék több információt, ki főzött, ki jelölte ki a táborhelyeket, mekkora figyelmet szenteltek a latrináknak – egyszóval mindent, amit vitéz eleink akkoriban átéltek.

A legnagyobb baja a Liliom és vér című kötetnek, hogy hiába több mint háromszáz oldalas, nagyon hamar a végére ér az olvasó – ez a regény olvastatja magát, kis túlzással letehetetlen. Ennél jóval fontosabb azonban, hogy önmagában is élvezhető, nem feltétel az előzmények ismerete. Ami múlhatatlanul szükséges, az úgyis elhangzik menet közben, amiről pedig nem beszélnek a szereplők, az nem is annyira fontos, inkább csak jelzi, hogy nem a semmiből jöttek, hanem van múltjuk, kapcsolatrendszerük és véleményük a környező világról.

Minél jobban múlnak az évek, annál szembetűnőbb az a fejlődés, ami Bíró Szabolcs írói pályafutása alatt végbement. Hol van már a korai kalandregények út-, és a hozzá leginkább illő hang keresése? Persze van még hova fejlődni, gondolok itt egyrészt azokra az elődökre (Kodolányi, Hunyadi, Gárdonyi) akik magasra helyezték a műfajban elérhető szintet, illetve szerintem a szereplők kidolgozottsága is megérdemelne egy kicsivel nagyobb törődést, elvégre a pergő cselekmény, a folyamatos akció nem minden. De azt mondanom sem kell, hogy kíváncsian várom az ősszel érkező folytatást, amelyben reményeim szerint kiderül, kivel és hogyan jutunk el a királyi hatalom megszilárdulásáig, az ország egyesítéséig.

Galgóczi Tamás
ekultura.hu
2015. augusztus 17.