szerda jan. 18

Booklány szereti: Az utolsó vörös barát

Kicsit másként olvastam el ennek a  történelmi regénynek a második részét, mint a legtöbben. Bíró Szabolcs jóvoltából megkaptam a Non nobis, Domine Magyarországon nem kapható, egykötetes kiadását. Itt is megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem Szabolcsnak a kedves dedikálást! Nagy becsben fogom a könyvet tartani, elvégre (bizony!) a kedvenc kortárs történelmi regényírómtól kaptam. 

Igen, ez most már egészen biztos. Az általános iskolában a néhai Hegedűs Géza: Írnok és a fáraó című könyvét szerette hasonlóképpen az akkor ötödikes, kis Booklány. Körülbelül ötvenszer olvastam azt a regényt :) Majd, egy hosszú pauza után megjelent az irodalmi palettán Bíró Szabolcs és még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyen fiatalon lehet így írni. Már a Non nobis, Domine első kötetéről írt kritikámban is leírtam, hogy a magyar nyelvű történelmi kalandregény-írás újjáélesztőjével van dolgunk. Hiányos ez a terület, évtizedek óta nem született egyetlen olyan árva regény, amit oda lehetne sorolni, nemhogy egy szerző, aki konzekvensen és jól teljesíti a műfaj kívánalmait. 

Mert mi is volt a történelmi regényírás ebben az országban? Valami, ami historizáló, de semmiképpen nem történelmileg hiteles. Valami, ami avittas, pedig csak a múltban kellene játszódnia. Valami, ami unalmas, pedig izgalmas is lehetne. Valami, ami magyarkodó, ahelyett, hogy egyszerűen, tényszerűen csak magyar lenne, hiszen az éppen elég. Híven tükröződött bennük minden, amit a kultúráról gondolunk: a kultúra az, ami unalmas, ami nehézkes, ami távoli, ami pátoszos. A kultúráról, s ezen belül a történelemről ebben az országban nem lehet gondolkodni,  gondolatokat formálni, mert vagy azonnal szemétbalos, vagy rögvest fidesznyik lesz az ember. S el ne felejtsem: szükségképpen irredentának is lenni kell ebben a műfajban. De minimum nyekergősnek, giccsesnek. Ahogyan a kedvenc művelődéstörténet tanárom megfogalmazta annak idején: a giccs üres forma, tartalom nélkül. Nos, ezt a csapdát nem sikerült oly sokaknak elkerülniük. 

Ellenben most mi történik? Jön ez a srác és sallangmentesen letesz az asztalra egy regényt, amit minden rendes történelem szakos meg akart írni. Amit minden rendes ember legalább egyszer már el akart olvasni, csak nem volt mihez nyúlnia, amikor kereste a polcon. Pontosabban, volt, hogyne: a főként angolszász vagy francia szerzők kiváló alkotásait olvashattuk már a műfajban, illetve egy-két német vagy kínai szerző ilyesféle munkájába belefutottam már.  

Az az igazság, hogy jó történetet elég sokan ki tudnak találni, aztán megint mások képesek izgalmasan írni. S van az íróknak egy harmadik csoportja, akik irodalmilag is értékelhető, szép magyar prózát vetnek papírra. Felhívom e ponton a figyelmet rá, hogy maga Ken Follett is, aki sikert sikerre halmozott a Katedrálissal vagy a legújabb, Évszázad-trilógiával ( a második rész jelenleg is sikerlistákat ostromol, A megfagyott világ címmel), szóval, ő sem tudja mindezt egyszerre hozni. Van izgalmas történet és van izgalom is, azonban a nyelvezet egy ponyváé.

Szabolcs azonban azon kevesek egyike -megkockáztatom, nem csak Közép-Európában-,  aki mindezt egyszerre tudja. Teszi ezt üres giccs nélkül, amiért külön hálás vagyok neki: az mindent el tudna rontani. Nincs a könyvben több pátosz, mint amennyi kell. Mert valamennyi bizony kell, csak annyi, amennyit az amerikaik tesznek a cowboy-történetekbe és a westernekbe, mert anélkül nem működne a műfaj, ezt nem is vitatja senki. Egy pillanatra sem öncélú azonban ez sem, nem esik át a ló túlsó oldalára, arra az oldalra, ahol én bizony már nem szeretek olvasni. Büszke és magyar, ez vitathatatlan. De nem más ellen, hanem önmagát erősítve az. Az ő könyvét olvasva jólesett magyarnak lenni. Ezúton biztosíthatok mindenkit, ezt a mondatot tőlem túl gyakran nem fogják hallani, mert a nemzetiségbe való születés egy állapot és nem érdem. Azonban most jó volt, hogy "közöm van" a szereplőkhöz, a történésekhez, kicsit az enyém is mindez...

A témaválasztás unikális, mert a magyar templomosok és a történelem ezen korszaka tényleg van pont olyan izgalmas, mint az unalomig ismert történetek más nemzetek történelméből. 

Szerettem a neveket, a szám íze szerint valók. Szerettem a karaktereket, az tisztán megrajzolt alakjukat. Szerettem a történet folyását, a leírást, s a párbeszédeket is, a szavak egy percre sem csengtek hamisan senki szájában, ezt néminemű történelmi előképzettséggel bizton állíthatom. Szerettem az izgalomfaktort, azt, hogy a szereplőkkel együtt törekedtem, akartam, szerettem, gyűlöltem, bíztam és hagytam el a hitemet. Szerettem a képszerűséget: ez pont az a könyv, amit, biztosíthatok mindenkit, ajánlott olvasmánnyá kellene tenni középiskolában. Történelemből is. El fogják olvasni, annyira mai, annyira élő, emberközeli,  vizuális, hiteles világot festett meg a szerző. Mintha nem telt volna el azóta hétszáz év. Talán ezért is előny a szerző fiatal kora. Tud a fiatalok nyelvén szólni.

S hogy mi is a Madách Imre-díj? A szlovákiai Irodalmi Alap által létrehozott irodalmi díj, melyet több évtizedes múltra tekint vissza. A díjat eredeti szlovákiai magyar nyelvű irodalmi alkotásnak, illetve eredeti szlovák irodalmi mű magyar nyelvű műfordításának ítélik oda, minden évben. S hogy hogy kerül a csizma az asztalra? Ma bejelentették, hogy Bíró Szabolcs: Non nobis, Domine című történelmi nagyregényét is jelölték a neves kitüntetésre. Az eredményre ugyan nyárig várni kell, de egy harminc alatti szerzőnek a jelölés is hatalmas dolog. Booklány szerint, ráadásul, nem is esélytelen az ügy, sőt :)

Első mondat:
"A várnagy minden második lépésnél felszisszent."

 Bodó Viktória
(2013. február 4.)