Booklány szereti: Az utolsó vörös barát
Kicsit másként olvastam el ennek a történelmi
regénynek a második részét, mint a legtöbben. Bíró Szabolcs jóvoltából
megkaptam a Non nobis, Domine Magyarországon nem kapható, egykötetes kiadását.
Itt is megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem Szabolcsnak a kedves
dedikálást! Nagy becsben fogom a könyvet tartani, elvégre (bizony!) a kedvenc
kortárs történelmi regényírómtól kaptam.
Igen, ez most már egészen biztos. Az általános iskolában a néhai Hegedűs Géza:
Írnok és a fáraó című könyvét szerette hasonlóképpen az akkor ötödikes, kis Booklány.
Körülbelül ötvenszer olvastam azt a regényt :) Majd, egy hosszú pauza után
megjelent az irodalmi palettán Bíró Szabolcs és még mindig nem tudom elhinni,
hogy ilyen fiatalon lehet így írni. Már a Non nobis, Domine első kötetéről írt
kritikámban is leírtam, hogy a magyar nyelvű történelmi kalandregény-írás
újjáélesztőjével van dolgunk. Hiányos ez a terület, évtizedek óta nem született
egyetlen olyan árva regény, amit oda lehetne sorolni, nemhogy egy szerző, aki
konzekvensen és jól teljesíti a műfaj kívánalmait.
Mert mi is volt a történelmi regényírás ebben az országban? Valami, ami
historizáló, de semmiképpen nem történelmileg hiteles. Valami, ami avittas,
pedig csak a múltban kellene játszódnia. Valami, ami unalmas, pedig izgalmas is
lehetne. Valami, ami magyarkodó, ahelyett, hogy egyszerűen, tényszerűen csak
magyar lenne, hiszen az éppen elég. Híven tükröződött bennük minden, amit a
kultúráról gondolunk: a kultúra az, ami unalmas, ami nehézkes, ami távoli, ami
pátoszos. A kultúráról, s ezen belül a történelemről ebben az országban nem
lehet gondolkodni, gondolatokat formálni, mert vagy azonnal szemétbalos,
vagy rögvest fidesznyik lesz az ember. S el ne felejtsem: szükségképpen
irredentának is lenni kell ebben a műfajban. De minimum nyekergősnek,
giccsesnek. Ahogyan a kedvenc művelődéstörténet tanárom megfogalmazta annak
idején: a giccs üres forma, tartalom nélkül. Nos, ezt a csapdát nem sikerült
oly sokaknak elkerülniük.
Ellenben most mi történik? Jön ez a srác és sallangmentesen letesz az asztalra
egy regényt, amit minden rendes történelem szakos meg akart írni. Amit minden
rendes ember legalább egyszer már el akart olvasni, csak nem volt mihez
nyúlnia, amikor kereste a polcon. Pontosabban, volt, hogyne: a főként
angolszász vagy francia szerzők kiváló alkotásait olvashattuk már a műfajban,
illetve egy-két német vagy kínai szerző ilyesféle munkájába belefutottam már.
Az az igazság, hogy jó történetet elég sokan ki tudnak találni, aztán megint
mások képesek izgalmasan írni. S van az íróknak egy harmadik csoportja, akik
irodalmilag is értékelhető, szép magyar prózát vetnek papírra. Felhívom e ponton
a figyelmet rá, hogy maga Ken Follett is, aki sikert sikerre halmozott a Katedrálissal
vagy a legújabb, Évszázad-trilógiával ( a második rész jelenleg is
sikerlistákat ostromol, A megfagyott világ címmel), szóval, ő sem tudja mindezt
egyszerre hozni. Van izgalmas történet és van izgalom is, azonban a nyelvezet
egy ponyváé.
Szabolcs azonban azon kevesek egyike -megkockáztatom, nem csak
Közép-Európában-, aki mindezt egyszerre tudja. Teszi ezt üres giccs
nélkül, amiért külön hálás vagyok neki: az mindent el tudna rontani. Nincs a
könyvben több pátosz, mint amennyi kell. Mert valamennyi bizony kell, csak
annyi, amennyit az amerikaik tesznek a cowboy-történetekbe és a westernekbe,
mert anélkül nem működne a műfaj, ezt nem is vitatja senki. Egy pillanatra sem
öncélú azonban ez sem, nem esik át a ló túlsó oldalára, arra az oldalra, ahol
én bizony már nem szeretek olvasni. Büszke és magyar, ez vitathatatlan. De nem
más ellen, hanem önmagát erősítve az. Az ő könyvét olvasva jólesett magyarnak
lenni. Ezúton biztosíthatok mindenkit, ezt a mondatot tőlem túl gyakran nem
fogják hallani, mert a nemzetiségbe való születés egy állapot és nem érdem.
Azonban most jó volt, hogy "közöm van" a szereplőkhöz, a
történésekhez, kicsit az enyém is mindez...
A témaválasztás unikális, mert a magyar templomosok és a történelem ezen
korszaka tényleg van pont olyan izgalmas, mint az unalomig ismert történetek
más nemzetek történelméből.
Szerettem a neveket, a szám íze szerint valók. Szerettem a karaktereket, az
tisztán megrajzolt alakjukat. Szerettem a történet folyását, a leírást, s a
párbeszédeket is, a szavak egy percre sem csengtek hamisan senki szájában, ezt
néminemű történelmi előképzettséggel bizton állíthatom. Szerettem az
izgalomfaktort, azt, hogy a szereplőkkel együtt törekedtem, akartam, szerettem,
gyűlöltem, bíztam és hagytam el a hitemet. Szerettem a képszerűséget: ez pont
az a könyv, amit, biztosíthatok mindenkit, ajánlott olvasmánnyá kellene tenni
középiskolában. Történelemből is. El fogják olvasni, annyira mai, annyira élő,
emberközeli, vizuális, hiteles világot festett meg a szerző. Mintha nem
telt volna el azóta hétszáz év. Talán ezért is előny a szerző fiatal kora. Tud
a fiatalok nyelvén szólni.
S hogy mi is a Madách Imre-díj? A szlovákiai Irodalmi Alap által létrehozott irodalmi díj, melyet több évtizedes múltra tekint vissza. A díjat eredeti szlovákiai magyar nyelvű irodalmi alkotásnak, illetve eredeti szlovák irodalmi mű magyar nyelvű műfordításának ítélik oda, minden évben. S hogy hogy kerül a csizma az asztalra? Ma bejelentették, hogy Bíró Szabolcs: Non nobis, Domine című történelmi nagyregényét is jelölték a neves kitüntetésre. Az eredményre ugyan nyárig várni kell, de egy harminc alatti szerzőnek a jelölés is hatalmas dolog. Booklány szerint, ráadásul, nem is esélytelen az ügy, sőt :)
Első mondat:
"A várnagy minden második lépésnél felszisszent."