szerda ápr. 21

Könyvheti közösségi interjú 2020

Kérdeztetek, felelek. A 2020 júniusában elmaradt Ünnepi Könyvhét okán találtam ki, hogy az idei dedikálás helyett beszélgessünk egyet a közösségi térben. A Facebook-oldalamon kérdezhettetek bármit az írói munkásságommal kapcsolatban, én pedig csokorba gyűjtöttem a kérdéseiteket, és mindegyikre igyekeztem részletekbe menő, alapos választ adni. Íme hát, elkészült a közösségi interjúnk, mindenkinek jó olvasást kívánok hozzá!

Kós Gergő: Kedves Szabolcs! Hogyan történik a karakterek jellemének és tulajdonságainak megalkotása?

Bíró Szabolcs: Nagyon változó. A történelmi személyiségekhez nyilván előtanulmányozást végzek, elolvasok róluk mindent, amihez hozzáférek, és ez alapján próbálom őket „profilozni“, ráérezni a személyiségükre. A fiktív szereplőket hol egész részletesen felvázolom egy füzetbe, hol csak sokat forgatom őket a fejemben, és papíron csupán néhány sarkalatos pontokban vázolom őket, mielőtt az adott regényben írnék róluk. Aztán vannak azok a mellékszereplők, akiket ismerősökről, barátokról mintázok: esetükben elég, ha a valós énjükre koncentrálok, és egy-egy jellemző vonásukat, szokásukat nagyítom fel, karikírozom ki. Egyetlen biztos pont van, amit minden egyes szereplőm megalkotásakor egyformán betartok: fogom az adott karaktert, és bedobom egy konkrét szituációba, hogy kipróbálhassam, hogyan viselkedik, miképpen formálódik a személyisége. Ilyenkor néha én is meglepődöm, mi minden tud kisülni ebből: volt már úgy, hogy egy eredetileg gonosznak szánt figurámról az adott körülmények között kiderült, egyáltalán nem is gonosz, csak még nem értettük meg minden motivációját. Ez a legtutibb módszer, hogy az író maga is megismerje a szereplőit: be kell dobni őket az oroszlánok közé, aztán ott majd szépen kiderül, mire képesek.

Jenei András: Kedves Szabolcs! Tudom, hogy kutatási munkákból is dolgozol, mikor mondjuk az Anjouk sorozatot írod. Mi van mégis olyankor, amikor akár egy könyvben, akár két rész között azt érzed: most nem megy tovább, most nem tudok írni? Mit csinálsz ilyenkor, hogy visszakapd a lendületed, hogy ugyanúgy írj majd a „szünet” után? Van erre nálad megoldókulcs? Köszönöm, és további jó alkotást, sok olvasót kívánok!

Bíró Szabolcs: Minden egyes könyvem megírása után muszáj egy kis szünetet tartanom. Hiába álommunka, amit végzek, hiszen attól még mindig munka, ami nem mellesleg nagyon sokat kíván tőlem. Minden regényembe rengeteget adok magamból, és lelkileg is, fizikailag is kifáradok, mire a kész, lecsiszolt, szerkesztett szöveget elküldöm a kiadónak. A két könyv közti szünet persze nem szó szerinti szünet: ilyenkor is dolgozom, például cikkeket írok, szerkesztek, könyvturnékra járok, interjúkat adok, vagy épp az internetes felületeimet frissítem. De tény, hogy minimum két hónapig képtelen vagyok prózát írni, miután egy-egy regényt befejeztem, és nem is jön rosszul, hogy ilyenkor kicsit kiszellőztethetem a fejem. Ha pedig az átmeneti írói blokk esetleg egy regény írásának kellős közepén kap el, arra is vannak különféle módszereim: megnézem a Mennyei királyság rendezői változatát (esetleg más inspiráló hatású filmet), a Faludy-féle Villon-átköltéseket hallgatom teljes hangerőn (a remek felvidéki színész, Gál Tamás előadásában, körbe-körbe), vagy egyszerűen csak addig szakirodalmazok, mélyen alámerülve a választott történelmi korszakomban, amíg egyszer csak át nem szakad a gát, és újból el nem kezd hömpölyögni a történet, amit meg kell írnom. Ezek a módszerek általában bejönnek.

Luzsi Emőke Sára: Szia Szabolcs! Én arra lennék kíváncsi, hogy van-e szigorú napirended a munkanapokra. Hogyan oldod meg, hogy az idő ne ússzon el, és minden munkanapon produktív légy?

Bíró Szabolcs: Napirend-szervezésben borzalmas vagyok. Addig mindig nagyon jól néz ki a dolog, hogy felírom egy papírra, mit kell tennem az adott napon. A papírforma gyakorlati megvalósítása viszont sohasem sikerül maradéktalanul, hiába próbálkozom évek óta. Egy dolgot tehetek a produktivitás érdekében: amikor regényt írok, a munkanapjaim teljesen erről szólnak, minden idegsejtemmel erre koncentrálok, és nem vállalok semmi mást, egészen apró feladatokat sem, mert az kiszakítana a folyamatból. Ami pedig a legfontosabb: ilyenkor nincs internet! Minden munkanap elején megkérem a feleségemet, hogy tegye olyan magasra a kikapcsolt mobil routert, ahol már nem érem el, így hát lehet bármilyen erős a csábítás, nem tudom megszakítani a munkát azzal, hogy a neten lógok. Az offline munkanapok további fontos kelléke pedig másfél-két (néha három) liter zöld tea, és napi két (szigorúan minőségi arabica) kávé.

Luzsi Emőke Sára: Illetve az érdekelne még, hogy hogyan, hol tanultál meg ilyen magas szinten írni? Egyetemen tanultál-e, vagy valamilyen tanfolyamon?

Bíró Szabolcs: Rendkívül megtisztelő kérdés, köszönöm a benne rejlő dicséretet! Sehol sem tanultam kreatív írást, inkább a saját fejem után mentem, és úgy próbáltam elsajátítani a mesterséghez szükséges tudást, innen-onnan összeszedegetni az írói eszköztáramat. A kamaszkorom vége felé például kitaláltam magamnak egy olyan szabályt, hogy egy írótól nem olvashatok el zsinórban két könyvnél többet, nehogy túlságosan rám ragadjon a stílusa (az első két-három könyvemnek még erősen Leslie L. Lawrence-íze volt). Ekkor kezdtem igazán sokféle zsánerben olvasni, sok írótól mindenfélét, és mindegyiküktől valami mást tudtam megtanulni. Meg vagyok róla győződve, hogy ennek a módszernek köszönhetően tudtam saját írói „hangot” kialakítani. Meg például elég lassan olvasok, mivel szinte minden mondatot képes vagyok ízlelgetni, sokszor fejben szétszedni és újra összerakni, elemezgetni a szöveget, és megállni egy-egy érdekesebb kifejezés felett. Ezt mind a mai napig csinálom, tulajdonképpen a helyesírást is így tanultam meg úgy istenigazából, nem a suliban. Időközben az önkritikát is egészen kegyetlen szintre fejlesztettem magamban, ami szintén nem hátrány, ha az ember nem az egóját, hanem a szövegeit szeretné csiszolgatni. Az is kifejezetten jól jött, hogy néhány évig működtettem egy pici kiadót, melynek szerkesztője, korrektora is voltam, és ezáltal végül a saját szövegeimet is megtanultam külső szemmel nézni, kíméletlen szerkesztői hozzáállással közelíteni bármihez, amit leírok. A jellemrajzokban és a párbeszédírásban az segített, hogy világéletemben figyeltem az embereket: hogyan beszélnek, miképp viselkednek… Nagyjából ezekkel a módszerekkel váltam íróvá. Ja, és van még egy dolog, amivel folyamatos fejlődésre ösztökélem magam: miután megjelent egy könyvem, és eltelt egy rövid idő, mindig elhatározom, hogy a következőnek jobbnak kell lennie. Nem úgy értve, hogy mindenestül jobb lesz a következő, hanem hogy legalább egyvalamiben egy picit felül kell múlnom önmagam. Ez a legjobb kulcs a fejlődéshez, bármivel foglalkozzunk is: a törekvés, hogy legyőzzük saját magunkat.

Szép Boglárka: Szia Szabolcs! Én azt szeretném kérdezni, hogy a feleséged, szüleid, testvéreid olvasták-e a könyveidet. Mi a véleményük róla? Az ő véleményük mennyire befolyásol téged? Illetve, ha visszamehetnél, és bármit változtathatnál a történelemben, mit változtatnál meg, és miért?

Bíró Szabolcs: A családom olvassa a könyveimet, és szerencsére szeretik is, amiket írok. Természetesen sokat jelent nekem, hogy mi a véleményük, mindig meghallgatom a kritikáikat, és lehetőség szerint meg is fogadom a javaslataikat, habár ez inkább a pályám korábbi szakaszaira volt jellemző.
A második kérdéseden rengeteget gondolkodtam: nyilván vannak történelmi pillanatok, amiket szívem szerint megváltoztatnék, mégsem érzem magam kompetens személynek ahhoz, hogy meghozzak egy-egy sorsfordító, történelemformáló döntést. Hiszen honnan tudhatnám, hogy jót cselekszem, és nem valami még nagyobb katasztrófának ágyaztam meg? Sokkal szívesebben vennék részt egy időutazásban kívülálló, láthatatlan szemlélőként: elsőként rögtön a XIV. századot, az Anjou-kort látogatnám meg, hogy aztán olyan hitelesen írhassak róla, mint senki más. :)

Ilcsik Bernadett: Szia! Szeretném megkérdezni, hogy milyen volt kiadni az első könyved. Mit éreztél akkor? Voltak félelmeid a kritikákkal kapcsolatban? Hogy birkóztál meg velük?

Bíró Szabolcs: Hatalmas kaland volt, olyannyira, hogy a rizikót akkor még egyáltalán nem is éreztem, és nem rémlik, hogy lettek volna félelmeim az egésszel kapcsolatban. Egy ártalmatlan, amatőr kisregény volt az első könyvem, ami a szöveg megírása után még egy teljes évig készült: ez idő alatt megtanultam alap szinten tördelni, és a könyvkiadással kapcsolatban is bőven volt mit tanulnom. Barátaim készítették a borítót, ismerősök adták össze a kiadáshoz szükséges pénzt, és amikor 2007-ben, egy novemberi napon megérkezett a szobámba az a két doboz könyv, az leírhatatlan érzés volt. Kisebb sokkot kaptam, amikor tudatosítottam, hogy az első saját könyvemet fogom a kezemben, és arra gondoltam, mondjon bárki bármit, én végre író lettem. Szinte egész életemben erre készültem, és ott, abban a pillanatban, kezemben az első könyvemmel, hirtelen valóra vált az álmom. Legalábbis így éreztem, és ez komolyan olyasmi volt, amit nem lehet leírni. A kritikáktól már csak azért sem féltem, mert tudtam, hogy kezdő vagyok, akinek rengeteget kell még tanulnia, így hát elvártam, sőt egyenesen kértem a kritikát mindenkitől. Aki csak dicsérni volt hajlandó, attól is kierőszakoltam az őszinte kritikát. Ezzel a hozzáállással cseppet sem volt nehéz megbirkózni a keményebb kritikákkal sem.

Filó Tamás: Szia! Minden kérdésemet nem lövöm el, mert bízom a 2021-es Völgységi Könyvfesztivál adta lehetőségekben... Viszont, bár részben már megfelelted korábban, de mégis érdekel, hogy miként élted meg középkori járványregényed megjelenését a világjárvány kellős közepén? A közvélemény visszhangját pro és contra ismerem, de benned mi munkál erről? Nagy a kísértés, hogy trollkodjak, és megkérdezzem, percre pontosan mikor jelenik meg az Anjouk VII. része, de nem teszem. Inkább azt szeretném kérdezni még, hogy a megkezdett évtizedben lesz-e még olyan zseniális antológia, mint a Pokoli szimfóniák?

Bíró Szabolcs: Ma már semmit sem érzek ezzel az összecsengéssel kapcsolatban, hogy a Lázár evangéliuma szépen beleütközött a világméretű koronavírus-járványba, hiszen a kettőnek nyilvánvalóan nincs köze egymáshoz. Inkább az írás utolsó két hete volt emiatt megterhelő számomra, mert rettentően bántott a gondolat, hogy ez most olyan, mintha aljas módon meglovagolnék egy aktuális, jó nagyra hízott hullámot. Előre megírt koncepció szerint haladtam, egy részletesen kidolgozott szinopszist követve, és baromi megterhelő volt, amikor egy-egy munkanap végén azzal szembesültem, hogy amíg én a dolgozószobám alkotta offline buborékban írtam, addig a világban éppen valami hasonló történt, mint amit a lapokra fantáziáltam. Megtehettem volna, hogy másfelé kanyarítom a történetet, de az túl könnyű lett volna, arról nem is beszélve, hogy nem lett volna őszinte gesztus. A regényírás ilyen műfaj, néha fájnia kell, hogy működjön. Miután leadtam a szöveget a kiadónak, még nagyjából két-három hétig motoszkált bennem ez a kellemetlen érzés, aztán viszont nyom nélkül eltűnt. Végül is a Lázár evangéliuma egy regény, egy fiktív horrortörténet, ami mindenképpen megszületett volna, ennyi az ügy, és nem több.
Az Anjouk VII. részét mindenképpen igyekszem úgy megírni, hogy a jövő év első felében megjelenhessen, de egyelőre csak az alkotásra összpontosítok, a könyv kiadása még messze van.
A kérdésed utolsó része meglepett: a Pokoli szimfóniákat ma már szinte senki sem szokta emlegetni, és nem is hiszem, hogy a közeljövőben részt veszek egy ahhoz hasonló projektben. Nem azért, mert ne lenne jó élmény csapatban dolgozni, csak egyszerűen annyi egyéb munkám van, hogy erre már se időm, se energiám nem jutna. Ha azonban mégis lesz egyszer egy hasonló antológia, akkor biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban odafigyelek majd a benne szereplő írásomra. A Pokoli szimfóniák esetében annyira lekötötte minden figyelmemet a projekt fölötti bábáskodás, a könyv szerkesztése, kiadása, marketingelése és a vele járó többi munka, hogy a kötetben szereplő novellám egy összecsapott valami lett, szinte félkész mű, és egészen más, mint amit eredetileg írni akartam bele. Ezt ma már mindenképpen másképp oldanám meg.

Titkos László: Üdv! Nagyon tetszett a Non nobis Domine könyved! Nemcsak a sztori, de a stílusod is. A kérdésem az, hogy esetleg van-e tervben a második, ill. harmadik tatárjárásról írni egy (vagy inkább több) kötetet. Azt hiszem, hogy a köztudatban igen nagy a témával és a korral kapcsolatos tudatlanság, ami abból ered(het), hogy még az iskolában sem tanítják, még említés szintjén sem. A pozsonyi csata dettó. Magam is csak pár éve - amikor komolyabban kezdtem érdeklődni a magyar középkor iránt - hallottam először ezekről. Ami elég gáz, tekintve, hogy 40 éves elmúltam...

Bíró Szabolcs: Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszett a könyv! Egyelőre a XIV. században játszódó regényekkel foglalkozom, de a távolabbi jövőben szeretnék a XIII. századról is írni, és így valószínűleg elkerülhetetlen lesz, hogy valamilyen módon feldolgozzam az első két tatárjárást is. A harmadik tatárjárással kapcsolatban viszont nem biztos, hogy értem, mire gondolsz. Ha az 1300-as években történt konfliktusokról van szó, például amikor Lackfi András vajda 1345-ben napokig küzdött az Erdélybe betörő tatárok ellen, akkor a válaszom: igen, erről a csatáról mindenképpen fogok írni, méghozzá nem is olyan soká, az Anjouk hetedik vagy nyolcadik részében.

Székirodalmi Akadályzabáló
2020. június 14.