hétfő márc. 27

"De utálom, mikor valaki nyavalyog!"

Bíró Szabolcs hatalmas vigyorral köszön rám, mikor találkozunk. Szemüvegén huncutul megcsillan a napfény, árad belőle a jókedv. Erőteljesen gesztikulál, hunyorog, megállás nélkül mesél. Annyira magával ragadó a személyisége, szinte észre sem veszem, hogy tolószékben ül. Szabolcsról sokat hallani, ami nem csoda, lévén, hogy aktívan él. Publikál, most éppen az új könyvén dolgozik, emellett a Csak Van zenekarban énekel. Öntörvényű, humoros srác. Zajlik körülötte az élet, tesz is róla, hogy így legyen. Legújabban kiszállt a Megasztárból.

Milyen érzés volt otthagyni a Megasztárt?

Rendkívül felszabadító. Utána beültünk egy moziba (én speciel hét év után először), este pedig közös jóbarátunkkal, Jim Beammel ünnepeltük meg, hogy szabadok – és főleg önmagunk – maradtunk.

Milyen volt átélni? Mi volt az, ami tetszett, nem tetszett?

Izgalmas volt és óriási lendületet adott a zenekarnak. Rengeteget próbáltunk és fejlődtünk is, jó volt magunkat viszontlátni a tévében, de a Megasztárból ennyi tényleg bőven elég is volt. Ami tetszett: a stáb profizmusa, a hangzás, a díszlet, a sok-sok kamera és Presser Gábor. Ami nem tetszett: Friderikusz Sándor és a döntőkre szóló szerződés.

Honnan jött az ötlet, hogy benevezzetek?

Még egy februári próbán mondta a basszusgitárosunk, hogy idén zenekarok is nevezhetnek, mi meg gondoltuk, hogy megpróbáljuk, miért ne. Azt mondtuk, semmit sem veszíthetünk vele. Igazunk is volt.

Hogyan kezdődött a Csak Van? Hogyan alakult meg? Mik a főbb állomások a zenekar történetében?

Megpróbálom összesűríteni. 2001-ben három gimnazista srác kitalálta, hogy zenekart alapít. Zenélni persze nem tudtak, de láttunk már ilyet a rockzene történetében. Állandóan fejlődtek, tagcserék zajlottak, a stílus- és műfajváltoztatás is állandó folyamatnak bizonyult. Én 2004-ben csatlakoztam a bandához, aztán jött a billentyűsünk (Nagy „Pityer” Péter) 2005-ben, és azóta ebben a felállásban zenélünk. Így találtuk meg igazán önmagunkat, egy rettentő rokonszenves baráti társaságba tömörülve. 2006-ban két tehetségkutatón is indultunk, mindkettőt megnyertük, a legjobb énekes díját is sikerült elhoznom mindkét rendezvényről, és további négy különdíjat is bezsebelhettünk. Jó érzés volt, főleg, hogy ezek után 2007-ben elkészíthettük első igazi kislemezünket, mely négy dalt tartalmazott. Komáromban és Budapesten zajlottak a stúdiómunkálatok, a mastering pedig Belgiumban készült. 2007-2008 folyamán rengeteget koncerteztünk, sok-sok tapasztalatot gyűjtöttünk és írtunk néhány új dalt. 2009-ben már jóval kevesebb fellépésünk volt, pihentünk kicsit, de ebben az évben született meg az eddigi legsikeresebb dalunk, az Izzik a galagonya, illetve egy másik, amire szintén büszkék vagyunk, a politikai és történelmi pofonosládát feszegető Talpnyaló. 2010-ben meg teljesen bezsongtunk a Megasztártól, és aminek külön örülök, hogy létrehoztuk egy másik arculatunkat is, az akusztikus Csak Vant. Most pedig újra beindultunk, hiszen sorra kapjuk a koncertmeghívásokat, megyünk zenélni, bulizni – nem akusztikusan!

Mi volt a legnagyobb sikeretek?

A Megasztárban az, hogy amikor a saját dalunkat (Izzik a galagonya) már leintette a zsűri, Presser Gábor még mindig vigyorgott, tapsolta a ritmusát és hergelte nekünk a közönséget. A való életben pedig az, hogy még mindig őszintén tudjuk élvezni ezt az egészet, és még mindig a legeslegjobb barátok vagyunk.

Mi a célotok? Jövőbeni terveitek?

Mi lehet egy hobbi-rockzenekar célja? Létezni és érvényesülni, azt hiszem. Idén ismét szeretnénk felvenni egy 4-5 dalt tartalmazó kislemezt, és szóba került már a klipforgatás is. Szeretnénk minél több helyre eljutni, sok-sok fülbe mászni és rengeteg emberrel megismertetni magunkat, a zenénket. Aztán jó lenne egy nagylemez is.

Te, ugye, nem csak énekelsz, hanem írsz is. Hogyan kezdődött? Felkeltél reggel és azt mondtad, író leszel?

Igen. Azóta nyolc és fél könyvem jelent meg.

Mik voltak az első próbálkozásaid?

Versek, mesék, novellák, kisregények… Indiános, kavbojos, kalózos, hajléktalan punk-rockeres, gyilkosságos történetek. Éveken keresztül ontottam magamból a meséimet, de csak egy évtizednyi írás után tudatosítottam, hogy író akarok lenni. Ez sikerült is. A rocksztárságról 4-5 éves korom óta álmodozom, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy ma már nincsenek rocksztárok, főleg nem errefelé.

Mikor jelent meg az első könyved, mi motivált, hogy megírd?

2007 novemberének legvégén látott napvilágot a Naplemente c. kisregényem, amit még Francis W. Scott álnéven, magánkiadásban jelentettem meg. Az motivált, hogy akkor már tudtam: író akarok lenni. Egy éve kész volt a regény, de a kutya sem figyelt rám, az itteni nagy arcok, akik mindenhol az összetartásról beszélnek, vagy hitegettek, vagy az e-mailjeimre sem voltak hajlandóak válaszolni (ez utóbbi eset fordult elő többször). Aztán elegem lett, és azt mondtam, máshogy is meg lehet oldani a dolgokat. Szereztem pénzt, lektort, borítótervezőt, ISBN-t, nyomdát… Olyanra szerkesztettem a könyvet, hogy külön dicséretet kaptam a nyomdától, és bár a szöveggel nem vagyok tökéletesen elégedett (hiszen sokat javultam azóta, sőt, az átírt kisregény Az elásott titok c. könyvemben is megjelent), de a szerkesztésre máig büszke vagyok. Végül jobban is örültem neki, mintha valamelyik szlovákiai magyar kiadó gondozta volna: gyönyörű keménytáblás borítót kapott, hófehér belívet, volt benne egy hosszú interjú is, plusz egy szakcikk a főszereplő fegyveréről, szóval nagyon szerettem és szeretem azt a könyvet. Elég szép sajtóvisszhangot is sikerült neki intéznem, és elfogyott belőle több mint 250 példány, aminél egy tizenkilenc éves, felvidéki, senki által nem ismert, elsőkötetes szerző nem is nagyon kívánhat magának jobbat. Büszke lehetek a kezdet kezdetére.

Hogy jutottál el a következő könyvig? Meg a következőig…

Mivel sikerült szép számmal eladni a Naplementéből, abból már tudtam szponzorálni A Sivatag Szemét. Abból meg a Hóhért. Abból meg a Cosa Nostrát. Abból meg… várjunk csak, a többit már nem is nekem kellett szponzorálnom! (kajánul mosolyog)

Mi volt az, amikor azt érezted, hogy megérte megírni ezeket?

Amikor a futárszolgálat 2007 novemberének egyik deres reggelén elhozott nekem öt doboz könyvet, és sokkot kaptam. Pár másodpercig nem bírtam levegőt venni, és sokáig szédültem, meg hányingerem is volt. Hihetetlen érzés volt ott látni a saját könyveimet készen, gyönyörűen! Azóta sok-sok olyan pillanatban volt részem, amikor azt éreztem, az összes nehézség és kiábrándultság ellenére is megéri írónak, alkotó embernek lenni.

Honnan jönnek az ötleteid?

A tieid honnan jönnek?

Eddig krimi műfajában alkottál, most főszerepet kapott a történelem. Leszel egyszer olyan elvetemült, hogy meglepsz bennünket egy más műfajjal? Menne neked a Karinthy stílus…

Csak krimiben alkottam volna? Persze, az volt mindig is a domináns, de nézd csak meg a Hóhért vagy a Cosa Nostrát! A most készülő Non nobis, Domine pl. színtiszta történelmi regény. Ha pedig kivárod a Zsírkígyót, akkor egy őrült hangulatú rockregényt olvashatsz. A Tündérmese is megjelenik majd egyszer, abban sincs egy szemernyi krimi sem. Szeretem a műfajt, de nem vagyok kizárólagos krimiíró. Székirodalmat alkotok – abba sok minden belefér. Karinthy mondjuk nem, inkább csak Bíró Szabolcs.

Ordít rólad a jókedv. Honnan veszed ezt a rengeteg energiát?

De utálom, amikor valaki nyavalyog! Miért?! Hajlamosak vagyunk elfelejteni, micsoda életszínvonalnak örvendhetünk! Mindig csak a sírás-rívás megy: rossz a munkám, hülye a főnök, barom a szomszéd, esik az eső, fáj a fejem, unalmas a tévéműsor, tolószékes vagyok… Hadd idézzem Todd Strassert: „Majd te is rájössz, hogy a gúny sok mindenen átsegíthet.” Imádom, amikor úgy fekszem le esténként, hogy fáj az arcom a röhögéstől. Nem az a kérdés, hogy én honnan veszem az energiát, hanem hogy az emberek kilencven százaléka honnan a frászból meríti ezt a feneketlen, savanyú pesszimizmust? Hogy lehet idejük meg erejük erre? Hiszen olyan rövid az élet!

És ontod a poénokat. Sose gondoltál még arra, hogy humorista legyél?

Humorista vagyok, amikor arra van szükség.

Mesélj a székirodalomról. Honnan jutott eszedbe? Mi ez? 

Olyan, mint a szépirodalom. Csak jobb. Na jó, komolyra fordítva a szót, ez is az őrültségemet és a nem normális vidámságomat tükrözi. A basszusgitárosunkkal találtuk ki, aki szintén egy őrült és nem normálisan vidám figura. Már nem emlékszem a szó pontos születésére, de valami olyan elhatározásból született, hogy mivel ma szinte minden produkció külön megnevezést talál ki magának, miért ne lehetne az én stílusomnak is saját nevet adni? Meg hát, így legalább nem skatulyáznak be, hiszen ki szabja meg, hogy mi tartozhat bele a székirodalomba?

Mi az életcélod? Mi motivál? Mit szeretnél elérni?

Naponta új céljaim vannak, és sorra érem el őket. Boldog vagyok és nincsenek képtelen ábrándjaim, talán ez a titka az egésznek. Amúgy meg szeretném elérni a felső polcot.

Úgy tudom, több a rajongód Magyarországon, mint itthon. Ez azt jelentené, az irodalomban ott több lehetőség van az érvényesülésre?

Nem tudom, mit jelent. Lehet, hogy ott jobban elfogadják a szórakoztató irodalmat, mert ahogy észrevettem, az itthon keményen bojkottálva van. Mondjuk, lehet ennek egy egészen prózai oka is: több ott a magyar.

Skizofrén vagy?

Nem, csak paranoiás. Én is. Meg én is…

Milyen érzés celebnek lenni?

Nem tudom, ahogy azt sem, milyen érzés űrhajósnak lenni. Talán kérdezd meg erről valamelyik agyatlan debilt.

Mit csinálsz akkor, ha éppen nem koncertezel, és nem írsz?

Filmeket nézek és olvasok ipari mennyiségben, az interneten lógok, promózok mindenféle ötletes meg kevésbé ötletes módon, tervezgetek és igyekszem végrehajtani a terveimet. A Múzsámmal, életem párjával töltök annyi időt, amennyit csak lehet, lakást vásárolunk, csinosítgatjuk, költjük rá a pénzt. Utazunk, és a barátainkkal vacsorázunk meg iszogatunk késő estig. És boldogok vagyunk, ez a legfontosabb.

Befolyásol az, hogy tolószékes vagy?

Kéne, hogy befolyásoljon?

Puha Andrea
(2010/1)