hétfő szept. 23

A történelmi sportokért rajongok leginkább (interjú)

„Hát, ez érdekes lesz” – így válaszolt a Civil a pályán rovat e havi „áldozata”, mikor megkérdeztük tőle, beszélgethetnénk-e a sportról és minden egyébről, ami szorosan kapcsolódik a témához és annak szellemiségéhez. Riportalanyunk ugyanis kerekesszékhez kötött, de szellemi erejének, vitalitásának és az őt körülvevő családi harmóniának hála, szinte minden akadály legyőzésére képes. Sőt, ha elkapja a gépszíj, saját határainak feszegetésétől sem riad vissza. A Csak Van zenekar egykori énekesénél, a székirodalom megalapítójánál, az Anjou-királyok 21. századi krónikásánál, Bíró Szabolcsnál jártunk.

Amikor felhívtunk azzal a kéréssel, hogy beszélgessünk kicsit a sportról, bizonytalan voltál, hogy egyáltalán elvállald-e ezt az interjút. Majd mégis azt mondtad, hogy legyen, csináljuk. Elárulod, miért gondoltad meg magad?

Az első reakcióm az volt, hogy a sport, mint olyan nagyon távol áll tőlem, de aztán rájöttem, hogy igazából mégsem. Ha végigtekintek az életemen, szerintem az első említésre méltó kapcsolódásom a sporttal az a kosárlabda volt. Alapiskolás koromban kosaras kártyákat cserélgettünk egymással a suliban. Akkoriban ez nagyon menő dolognak számított. Chicago Bulls-os voltam. Michael Jordan, Scottie Pippen, Dennis Rodman. Te jó ég, milyen rég nem voltak a számon ezek a nevek... A napköziben én magam alapítottam kosárlabda csapatot. A leaszfaltozott kézilabdapályán – ahol nem volt kosárpalánk – a kapu fölé dobtuk a labdát. Az a sport viszont, amelynek a szabályaival komolyan megismerkedtem, a lovasíjászat volt.

A kilencvenes évek közepére megyünk most vissza, ha nem tévedek.

A Csallóközi Lovasíjászok egy elég komoly banda volt akkoriban. Azóta már feloszlott, és az egykori tagok mind külön utakon járnak, de számomra ez volt az első sporthoz köthető igazán komoly emlék. Lovasíjász-táborokba jártam, saját visszacsapó íjam is volt. Egyszer – amikor még nem voltam kerekesszékhez kötve – második vagy harmadik lettem egy gútai íjászversenyen. Erre azóta is nagyon büszke vagyok, s tulajdonképpen ez átkötés oda, amivel ma a könyveimben foglalkozom. Most is azok a harci sporttevékenységek keltik fel leginkább az érdeklődésemet, melyek főként a középkorból eredőek.

Avass be, melyek ezek.

Sajnos ezekről kevesen tudnak, mert sem anyagilag, sem a média által nem támogatottak. Kettőt érdemes kiemelni ezek közül. Az egyik a HEMA, a másik pedig a buhurt. A HEMA a történelmi európai harcművészetek angol rövidítése. Ez a világ egyik legrégebben dokumentált harcművészete. A mai formájában csupán néhány évtizede fedezték fel újra. Hosszúkard- és tőrvívás alkotja a fő elemeit ennek a sportnak, de ezeken kívül pajzsot, lándzsát, szablyát és botot is használnak a hemások. A lényege, hogy középkori vívókönyvekből rekonstruálják a teljes mozdulatsorokat. A küzdőfelek védőfelszereléssel megerősített sportruházatban vívnak egymással. A buhurt ennél sokkal brutálisabb sportág. Teljes mértékben a középkorból emelték át, hiszen a buhurt az ebben a korban népszerű lovagi tornáknak egy részét képezte. Ez egy teljesen felpáncélozott versenyzőkkel, tompa fegyverekkel vívott csata. Gyalogos sport, ahol minden fegyvernem felsorakozik, amely ismert volt a középkorban. Addig ütik-rúgják egymást az ellenfelek, míg földre nem küldik a másikat.

Egyáltalán nem hangzik veszélytelennek. Mégis milyen népszerűségnek örvend nemzetközi szinten?

Valóban nagyon durva sérüléseket lehet szerezni, ezért verseny előtt jól át kell nézni a felszerelést. A Dunaszerdahelyen megrendezett kastélyfesztiválok egyikén magam is szemtanúja voltam egyszer egy ilyen viadalnak. Ha nincs a versenyzőn a páncélsisak, betört volna a feje a rámért kardcsapástól. A veszély ellenére ezt a sportágat az egész világon ismerik. A magyar csapat már ötödik éve vesz részt a Battle Of The Nations elnevezésű nemzetközi tornán, de a buhurtban mindig az oroszok a legjobbak. Náluk komoly támogatást élveznek ezek a sportolók.

Előjön belőled a szurkolói éned, ha buhurt meccset nézel és van, kinek szurkolj?

A 2016-os torna során három napig meredtem a képernyőre, és üvöltöttem, mikor a magyarok meccseltek. Persze, fájt látni, mikor mindenki a földre került közülük, de nagyon keményen küzdöttek ők is. A válaszom tehát egyértelmű igen. A közvetítésen keresztül az is átjön, hogy általában a magyar szurkolók a leghangosabbak. Szól a Ria-ria-hungária. Ezek nagyon epikus pillanatok, melyek íróként nekem sokat adnak. Itthonról én csupán reáerősítek a szurkolásra, már csak azért is, mert van, akit személyesen ismerek a csapatból.

Ugorjunk egy nagyot, és a középkorból térjünk vissza a jelenbe. Ha már a szurkolásnál tartunk, a nagyobb sportversenyeket is figyelemmel követed?

A komoly sportversenyek érdekelnek, és hatással is vannak rám. Igazából ez a gyermekkoromhoz kötődik, amikor még rengeteget tévéztem. Az olimpiákat mindig néztem, kiváltképp a vízilabdát. Amikor még tudtam úszni, a szerdahelyi strandon nyár esténként gyakran utánoztuk Kásásékat. Borzasztóan nem ment, de elképesztően élveztük. A vizet most is nagyon szeretem. Úszni ugyan már nem tudok, de ragaszkodom hozzá, hogy nyáron legalább egy hetet eltöltsünk úgy, hogy ázunk valahol a medencében. Sárvárra szoktunk elmenni, ott van olyan medencelift, amelynek segítségével én is megmártózhatom a vízben.

A járásban ugyan korlátozva vagy, de a felsőtested fizikai értelemben vett karbantartására odafigyelsz-e, és ha igen, milyen módon?

Sokszor félig viccesen szoktam mondani, hogy nem is a kerekesszék az én igazi keresztem, hanem az elhízásra való hajlam. Két-három éve változó intenzitással, de állandó jelleggel odafigyelek arra és mérem, hogy mennyit eszek. Mindennek írom a kalóriaértékét, ezekkel az adatokkal már a sokadik füzetet töltöttem meg. Tudatosítom viszont, hogy mindez nem elég, és muszáj, hogy a mozgás is ott legyen mellette. A felsőtestemre pár éve kidolgoztam egy mozgássort. Nyújtok, erősítésként pedig kisebb súlyzókat használok. Egészen addig nyomom, míg dőlni kezd rólam a víz és nagyon lihegek. Aztán van, mikor berobban az agyamban az endorfin, és csinálok még ötszáz mozdulatot pluszban.

Nem tartasz attól, hogy ezzel többet ártasz magadnak, mint használsz?

Schwarzenegger önéletrajzi könyvében olvastam, hogy jó dolog sokkolni az izmokat. Mikor már visítasz a fájdalomtól, tolj rá még pár százat. Nekem ez bevált. Tornázni viszont tavasszal és nyáron szeretek a legjobban. Amióta 2016-ban beszereztem azt a fajta kerekesszéket, amiben most is ülök, azóta tudok egyedül közlekedni az utcán. Kisudvarnoknak ezen a részén, ahol lakunk, nagyon jó utak vannak. Egészen simák. Ha elkap a lendület, akkor kilométereket is lenyomok körözve a magam által kijelölt útszakaszon. A Google térképén megnéztem az utcahosszokat, és kijelöltem magamnak egy pályát. Közben fejben adogatom össze, hogy hány kilométernél járok éppen. Az eddigi rekordom tíz kilométer volt egy megállóval, pedig az induláskor még a pokolba kívántam az egészet. Rendkívül jól esett, hogy sikerült teljesítenem a távot, ezért idén nyáron megcélzom a tizenhárom kilométert.

Bárki megirigyelhetné ezt a teljesítményt. Van, aki futni nem szokott ennyit.

Nagyon kedvesen meg is szokták kérdezni a falubeliek, hogy edzek-e. Én meg mondom, hogy igen. Muszáj. Van egy kutya, amelyik két éve minden egyes alkalommal megugat. Edzésenként hatszor is elmegyek előtte, mégsem szoktuk még meg egymást. Van, akit így ismertem meg. Megállt mellettem kocsival, megkérdezte, hogy nem fázom-e vagy épp nincs-e melegem. Olyan is volt már, hogy a gyerekek mellém szegődtek biciklivel. Olyankor mindig jól elbeszélgetek velük, kiokosítom őket. Már csak emiatt is megéri.

Kiss Balázs
KlikkOut
2019. január 29.