szerda okt. 17

Miért éppen az Anjouk? – Születésnapi beszélgetés Bíró Szabolcs íróval

„Tele van a város…” – harsogtak annak idején a sláger refrénjének kezdőszavai. Mostanság Budapest nem csak szerelemmel van tele, hanem az Anjouk regényfolyam ötödik részét, az Ötvenezer lándzsát hirdető plakátokkal is. E könyvmegjelenés és harmincadik születésnapja alkalmából kerestük meg a sorozat felvidéki szerzőjét.

Fussuk meg a kötelező kört: remélhetőleg senkit nem fog zavarni az interjú tegeződő hangneme, melynek oka, hogy Szabolccsal egyszerűen nem lehet nem tegeződni.

Ezen interjú napra pontosan a harmincadik születésnapodon lát napvilágot. Más író ilyenkor kezdi el az érdemi munkát, mögötted szinte egy egész könyvtár áll. Ettől függetlenül látsz-e valamifajta mérföldkövet magad előtt, van-e megvilágosodás-érzeted a fontos év(tized)fordulón? Mit tudsz ígérni az olvasóknak a következő harminc évre?

Meglehetősen korán, tizenkilenc éves koromban jelent meg az első regényem, és azóta minden évben jött legalább egy új könyvem. Nem annyira a nagy berobbanásokban, mint inkább a folyamatos fejlődésben és építkezésben hiszek, így aztán több kisebb mérföldkövet látok, ha végignézek az eddigi írói pályámon. Például azt, amikor az első néhány álnéven írt krimim után rájöttem, hogy a saját nevemen kell publikálnom, egészen más témákat körbejárva egészen másképp. Szintén mérföldkőnek tekintem az első történelmi regényemet, illetve annak négy évvel későbbi, alaposan átdolgozott kiadását. Az eddigi legkomolyabb mérföldkőnek pedig azt tartom, amikor 2015-ben az Athenaeum Kiadó írója lettem. Ha van profi írói pályám, akkor az itt kezdődött el igazán. A harmadik iksz betöltésével megvilágosodást nem, felelősséget annál inkább érzek. És hogy mit ígérek a következő harminc évre? Sok izgalmas regényt, és azt, hogy sosem leszek magammal maradéktalanul elégedett: a cél a folyamatos fejlődés.

Körülbelül huszonöt éves voltál, amikor belekezdtél aktuális regényfolyamodba. Miért pont a magyar Anjou uralkodócsalád történetét regényesítetted? Egy ennyire fiatal embertől Igazságos Mátyásról, esetleg Szent István királyunkról szóló, romantikusan naiv történetekre számít az ember…

Hát, azért Nagy Lajosról szintén nem nehéz romantikus meséket szőni. És hiába tagadnám, engem is a kor romantikus, idealizált képe fogott meg először, habár igyekszem ennél jóval többet kihozni a témából. Eleinte a Templomos Lovagrend magyar ágáról akartam írni, de mivel az ő végnapjaik egybeesnek az Árpád-ház kihalása utáni trónharcokkal, az érdeklődésemet nemsokára sokkal inkább Anjou Károly ifjúkori törekvései kötötték le. Amikor négy év után befejeztem a Non nobis Domine című történelmi regényemet, már tudtam, hogy nagyon érdekel az 1312-es rozgonyi csata utáni időszak, az Anjou-ház története, és hogy ezt a korszakot többkötetes regénysorozatban szeretném feldolgozni. Röviden ez a története a jelenleg ötödik köteténél járó, egyébként tizenöt részesre tervezett Anjouk-sorozatnak, így fedeztem fel magamnak ezt a vaskos témát.

Amit írsz: szórakoztató történelemkönyv, avagy fikció, akár bármely más regény?

Történelmi regény, a szó klasszikus értelmében. Szilárd tényanyagra épülő, sok fiktív szereplővel és cselekményszállal (is) operáló nagyregény-folyam. Nagyon komolyan veszem a felkészülést, a korszak ismeretét, a folyamatos tanulást, de az Anjouk mindezekkel együtt sem ismeretterjesztő szakkönyv, hanem egy érzelmekkel, emberi sorsokkal, drámával teli, vérbő regénysorozat.

A bevezető szövegben említett reklámkampányból  kitűnik, hogy kiadód, az Athenaeum fantáziát lát magyar témájú történelmi regényedben. Az olvasók veszik a lapot (vagyis a könyvet), pedig ez nem A szürke ötven árnyalata. Ezek szerint van remény?

A magyar történelmi regény néhány éve reneszánszát éli: számos új könyv jelenik meg számos új szerzőtől, a kiadók is egyre bátrabban szavaznak bizalmat a műfajnak, de ez nem jelenti azt, hogy minden magyar történelmi regény automatikusan sikert könyvelhet el magának. A kérdésed azért egy kissé sántít, hiszen számos zsáner jelent és jelenik meg a könyvpiacon, az olvasók pedig sokfélék: van, aki a „mamipornót” veszi, van, aki a történelmi regényeket, mások meg egészen más tematikájú könyveket. Az én viszonylagos sikeremnek is több összetevője van: nyilván a témaválasztásom is szerencsés volt, de emellett rengeteg munkám van abban, ahol most tartok. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy az évek során sikerült olyan stílust, olyan „írói hangot” csiszolnom, amit szeretnek az olvasóim, és bizalmat szavaznak a könyveimnek. Az Athenaeum Kiadó pedig egy csodás alkotói fészek: támogatnak a terveimben, együtt érjük el a kitűzött célokat. Sokáig nem is álmodtam róla, hogy egyszer egy ilyen kiváló, vérprofi csapat szerzője lehetek. Náluk tényleg a legjobb helyen vagyok.

Mindeközben nem érhet az a vád, hogy olyan zenész vagy, aki mindig ugyanazt a húrt pengeti. Írtál vikingekről szóló fantasyt, sőt, mesekönyvet is. Tervezel-e további „kirándulásokat”, illetve folytatását mesehősöd, Sárkányfi történetének?

Biztos, hogy lesznek még mindenféle „kirándulásaim”, kikacsintásaim más-más műfajok felé. Az Anjouk utolsó kötetét 2026 tavaszán szeretném megjelentetni, de már most számos további könyvtervet dédelgetek. Hogy Sárkányfi történetei valaha folytatódnak-e, azt nem tudom – alapvetően nem vagyok meseíró típus –, de alkotóként az Elveszett csillagok című (nem csak ifjúsági) regényem megírása volt számomra az egyik legkellemesebb szellemi utazásom a munkásságom során, és szerintem ilyesmit még elkövetek a jövőben is.

Az előző kérdésben – igaz, csak metafora-szinten – elérkeztünk másik tevékenységedhez, amiről ismert vagy. Jómagam is előbb hallottalak énekelni, mint hogy olvastam bármit is Tőled. De mostanában vajmi keveset hallani erről a karrieredről. Pedig a korodbelieket, ha kérdezzük, biztosak lehetünk benne, hogy százból kilencvenkilenc inkább rocksztár, mintsem író szeretne lenni.

Hát, azért harmincévesen talán már nem álmodoznak olyan sokan rocksztárságról, ha korábban nem léptek rá erre az ösvényre. Zenei „karrierem” egyébként nem volt, mindig is hobbiénekes voltam. Kamaszkorom óta énekeltem, több rockzenekarban is megfordultam, ezek közül messze a legkomolyabb a Csak Van együttes volt, amelynek kilenc évig voltam az énekese. Amatőr szinten elég aktívak voltunk, sokat koncerteztünk, kis- és nagylemezt is kiadtunk, de huszonöt évesen azt éreztem, hogy számomra elérkezett ennek a korszaknak a vége. Akkor már régóta nem tudtam teljes erőbedobással csinálni a dolgot, félgőzzel, kedvtelenül pedig nincs értelme. Az úgy már nem rock and roll. Az írást választottam élethivatásul.

Ez nem vizuális interjú, ezért olvasóink nem láthatják: kerekesszékben ülsz. Mégsem “haragszol a világra”, sőt, nagyon kevés ennyire derűs emberrel találkoztam, mint Te. Betudható ez az írás vigasztaló hatásának, hogy a fantázia segítségével megéled azokat a cselekvéseket, melyekben egyébként nem lehet részed? 

Nem az írás miatt vagyok életrevaló, mindig is vidám, életigenlő ember voltam. A betegségemmel együtt születtem, így számomra ez a hátrány alapbeállítás volt, ezzel együtt kellett normális életet élnem. Én pedig szerencsére mindig is könnyen barátkoztam, feltaláltam magam az életben, ugyanúgy hosszú távú tervek, célok mentén szerveztem az életemet, mint bárki más – sőt, talán még „úgyabbul”. A nagyszerű családomnak és a remek barátaimnak köszönhetően pedig tényleg nem maradtam ki semmiből – utaztam, buliztam, csajoztam én is, mint bárki más. Az írás inkább kiáradása a bennem feszülő, kavargó energiáknak, habár időnként biztos egyfajta menekülésként is használom, még ha ez nem is tudatos nálam.

A középkor megszállottja vagy, ugyanakkor videoblogot (vizuális naplót) készítesz. Az írókat a mezei olvasók lesötétített szobában rostokoló, elmélyült figurákként képzelik maguk elé, te viszont emellett barátaiddal járod az országot, és adtok a hedonizmusnak. Hogy férnek meg Benned ezek a kettősségek?

Nem látok köztük ellentmondást. A középkor, mint téma szeretete és a modern kor vívmányainak kihasználása nem ütközik egymással – máskülönben még a kerekesszékemet se használhatnám. Az meg, hogy egyes olvasók milyen képet alkotnak magukban az írókról, szintén nem befolyásolja, nem is befolyásolhatja a személyiségemet. Maga az írás egyébként tényleg egy csöndes, magányos, elmélyült folyamat. De utána – vagy épp mellette – muszáj odapakolni valamit a mérleg másik serpenyőjébe is. Közösségi ember vagyok, sokat adnak nekem a könyvturnék, feltöltődöm általuk, és élvezem, hogy ezekről az országjárásokról videónaplót is vezetek, ez a Székirodalom vlog. Gyerekkoromban sokáig álmodoztam róla, hogy filmes leszek, talán rendező és színész is, és szerintem az időnkénti vlogolással részben ezt a régi vágyálmomat élem ki.

Kettősségek ide-oda, Te azok közé az alkotók közé tartozol, akik úgy élnek, ahogy “prédikálnak”. Célzok itt arra, hogy – akárcsak regénysorozatod szereplői – Te is tagja vagy a Szent György Lovagrendnek. Mit jelent egy huszonegyedik századi fiatalember számára a lovagi lét?

Számomra tartást jelent. Elismerést, ugyanakkor felelősséget. Inspirációt – a munkára és az állandó önkritikára, önfejlesztésre egyaránt. Emlékeztet rá, ki vagyok, és hogy hová pozicionálom magam az életben. Arra késztet, hogy jobb emberré váljak, és hogy ne feledjem, az élet egy állandó szolgálat (egyébként a „lovag” eredeti, óangol jelentése is ennyi: szolga). Én elsősorban a magyar kultúrát és az olvasóimat szolgálom, és ezt igyekszem mindig a tőlem telhető legmagasabb színvonalon tenni.

Mint oly sokan, Te is angolszász írói álnéven kezdted pályádat, majd a Sub Rosa című regényed már polgári neved alatt jelent meg. Hadd tegyem fel így a kérdést: hogyan lett Bíró Szabolcs Bíró Szabolcs?

Felnőtt. Elhagyta a régi típusú ponyvaregényt, átgondolta az életét, a céljait, a témákat, amiket valóban érdemes körbejárni. Az első könyvem, még Francis W. Scott álnéven, 2007-ben jelent meg, ehhez képest 2009 végén már tudtam, hogy ennek a vonalnak ennyi, ez zsákutca. Tehát nem volt több ez az álneves dolog két évnél, mégis sok minden történt ez idő alatt. Aztán 2010-ben, mondhatni, újrakezdtem az irodalmi pályaépítést. Még a Sub Rosa és az utána következő néhány könyv is útkeresés, kísérletezés volt, de onnan már egyenesen lehetett eljutni odáig, ahol most vagyok. Így kellett történnie.

Villax Richárd
Polgár Portál
2018. július 29.