szerda dec. 12

A lovagi cím kötelez (interjú)

Bíró Szabolcs csak jövőre tölti be harmincadik életévét, íróként azonban már idén jubilált: tíz éve jelent meg első önálló könyve, akkor még álnéven, ám 2010 óta már polgári nevén publikált, és tizedik írói születésnapjára már a huszadik regénye látott napvilágot. Több műfajba is belekóstolt az elmúlt évtized során, de valódi sikereit történelmi regényeivel érte el. 2015-től annak az Athenaeum Kiadónak a szerzője, amely annak idején Petőfi Sándort is felfedezte, 2016-ban lovaggá ütötték Visegrádon, 2017-ben pedig Eger Kulturális Nagykövete lett. Az egyik legsikeresebb felvidéki íróval beszélgettünk.

Min dolgozol most?

Az Anjouk-regénysorozat következő, ötödik részén. Az idén tartottam egy kis kalandozást is, hiszen most volt tíz éve, hogy megjelent az első könyvem. Kitaláltam, hogy a tizedik „írói születésnapomra” különlegességek történjenek és jelenjenek meg. Írtam egy mesekönyvet és egy ifjúsági kalandregényt, megjelent az Anjouk következő része, és szerveztem egy jubileumi könyvturnét, amelynek 28 felvidéki és magyarországi állomása volt, amelyről készítettem egy road movie-t is. Jelenleg tehát a regényen dolgozom, és a következő évi könyvturnémat tervezem.

A mesekönyv és az ifjúsági kalandregény megírása csak „kiruccanás vagy pihenés” volt?

A regénysorozaton kívül bennem „mocorog” egy csomó más téma is, amit meg szeretnék írni, valóra szeretnék váltani. Egyfolytában agyalok, ötletelek. A mesekönyvet a fiamnak írtam, az Elveszett csillagok című ifjúsági kalandregényem pedig elemi erővel kívánkozott ki belőlem. Kiruccanásnak nevezhetjük, pihenésnek semmiképp.

Az Anjoukat hány részesre tervezed?

Tizenöt részes lesz, amit trilógiákként is lehet olvasni. A történet egy évszázadot fog átölelni. Ami nehézzé teszi a munkámat írói szempontból, az a kimondatlan szabály, hogy nem fejezhető be úgy regény, hogy sötétség és teljes káosz legyen a vége. Viszont ez a történelmi korszak éppen így zárult le: sötéten és lejsújtón. Mintegy visszatérünk a kiindulóponthoz. Az én írói feladatom viszont, hogy a történet a nagyon rosszból is kikeveredjen. Úgy kell, „végigírnom” egy évszázadot, amely küzdelmek sorozata, mégis egy arany évszázad, hogy ragaszkodjak a történelmi tényekhez, de megjövendöljük, mégiscsak van kilátás – hiszen itt vagyunk a jelenben, tovább létezünk, élünk, alkotunk.

Mire tanított téged a regényírás?

Hogy még jobban tudjak írni. És sok-sok történelmi tényre, érdekességekre, összefüggésekre. Bár néha a hátam közepére kívánom az előtanulmányozást, a rengeteg olvasást és jegyzetelést, mert töméntelen időt és energiát igényel. Viszont azt veszem észre, hogy az élőbeszédben vagy a viták közben ez a plusztudás a hasznomra válik. Jobban tudok példálózni vagy érvelni. Jó, ha az ember ismeri a világ és a saját nemzete történelmi eseményeit.

Behatároltad magad egy műfajba, amelyet te találtál ki, és úgy nevezel, hogy székirodalom.

Éppen azért tettem, hogy ne tudjanak behatárolni. Ez egy brand. Azért építettem ki, mert a pályám elején megírtam két krimit, de már három különböző témában gondolkodtam. Mit szólt volna a publikum, ha rám sütik, hogy krimiíró vagyok, és előrukkolok egy lélektani drámával, vagy épp egy történelmi regénnyel? Az írókat ugyanis szeretik beskatulyázni. Ezért kitaláltam, hogy a székirodalmat kezeljük műfajként, ebbe bármi belefér – azaz minden, amit én csinálok. A munkásságom amúgy is széleskörű. Nemcsak írok, mással is foglalkozom: könyvturnét szervezek és bonyolítok, vlogolok, tehát az egész munkásságomra rápakolok még plusz tevékenységi köröket. Hogy dobozba is tudjanak tenni, meg nem is. Vagy pedig legyen ez egy hatalmas doboz, amiben én működöm. És akkor időnként bátran előrukkolhatok egy-egy más műfajú könyvvel is, ami nem történelmi regény.

Mi minden van ebben a hatalmas dobozban?

Könyvírás és könyvturné. Magányos és közösségi munka. Az írás magányban zajlik. A turnén sokan ügyködünk. Van egy stábom, egyeztetünk, szervezünk, aztán suhan az autó, dübörög benne a rock and roll, és készül az egészről egy vlog, sőt időnként egy egész road movie.

Kevés olyan felvidéki író van, akit úgy ismer és kedvel a helyi és a magyarországi olvasóközönség is, mint téged. Neked hogyan sikerült ezt elérned?

Fanatizmussal. Mindent ennek rendeltem alá. Már a gimnáziumot úgy kezdtem el, hogy tudtam: író akarok lenni! Harmadikos koromban jelent meg az első könyvem. Már akkor megvolt a rendszerem: tanítás után megcsináltam a házi feladatokat, tanultam, utána megírtam a napi hét oldal penzumot. Mindenféle történeteket, kalózosat, kalandosat, krimit. Ezek nyilván parafrázisok voltak. Korábban, alapiskolásként még nem tudtam, hogy ez olyan tevékenység, amit mások hivatásszerűen gyakorolnak. Egyik magyartanárom említette meg akkoriban, hogy az írói munka mesterség. Elgondolkodtam, tényleg nem értek semmi máshoz, csak az íráshoz. Ja, igen, énekelni is tudok, de az egy másik történet.

Énekelni, méghozzá nem is akármilyen hanggal…

Ha valamivel foglalkozom, azt csak százszázalékosan tudom csinálni. Az éneklést nem is hagytam abba, csak az intenzív zenekarozást. Amikor családot alapítottam, úgy éreztem, választanom kell az írás és az éneklés közül. Akkortájt történt, hogy együttesünk, a Csak Van tévés versenyszereplése alatt megtapasztalhattam, ha magyar nyelvterületen akar az ember profi zenésszé válni, akkor miről kell lemondania, mi mindent kell feláldoznia. Az írás mellett döntöttem. De nemrég például Gálffy Józsi gitáros barátommal készítettünk egy számot, Bogyóbatman címmel, Bence fiam főszereplésével, ami nagy sikert aratott a YouTube-on, három és fél nap alatt harmincnyolcezren kattintottak rá. Időnként itt-ott más kisebb zenei projektekben is részt veszek, de leginkább csak jammelés szintjén. Minden évben megrendezik Az Olvasás Éjszakáját Budapesten, melynek lényege, hogy délután háromtól hajnalig az írók, költők, kiadói és könyvpiaci szakemberek rendhagyó előadásokat tartanak. Ennek kapcsán alakult meg az írókból álló OlvÉjsz Band, és évente ezen a napon adunk egyetlen koncertet. Az írás, bármennyire is álommunka, kemény és időigényes. Emellett másra már nincs nagyon se idő, se energia, csak a családomra, azt pedig nem adom semmiért.

A lovagokról, lovagkorról írtál, írsz – egyszer csak téged is lovaggá ütöttek.

Az egyik olvasóm ajánlott a Szent György Lovagrend felvidéki nagypriorja, Dr. Csámpai Ottó figyelmébe. Találkoztunk, elbeszélgettünk, és nagyon jól megértettük egymást, pedig vagy másfél generáció különbség van köztünk. Meghívott a rendezvényére, a Szent György-napi vigadalomra, Nyitracsehire. Azon a környéken rémesen fogy a magyarság, ezért minden évben megszervezi ezt az eseményt, a magyar identitás erősítése céljából. Előadást tartottam, és az akkoriban általam alapított Csallóközi Anjou Károly Bandérium is fellépett. Nagyon inspiráló volt számomra. A lovagságról annyit, hogy a kiszemelt először lovag-várományossá válik, ekkor figyelik, megfelelően viselkedik-e, méltó lesz-e a címre. Velem is így történt. A nagypriorral pár hónap múlva találkoztunk, és elmondta, várományos vagyok, a következő évben én lennék a Felvidékről, akit lovaggá avatnak. Volt még egy magisztrátusi meghallgatás, ami sikeres volt. Életem egyik legszebb élménye volt a visegrádi palotában történő avatás, gyermekkori álmom vált valóra. A lovagi cím viselése azt a változást hozta az életembe, hogy azóta próbálok még erősebb önkritikát gyakorolni, igyekszem jobb emberré válni. Szeretnék példát mutatni a lovagi magatartásról. A lovagságomat ahhoz mérem, ami a szó legősibb jelentése: szolgálat. Én a magyar kultúra szolgálatába szegődtem. Az író nem a haveri körének ír, nem a toplistának tartozik elszámolással, hanem az öröklétnek. Ez pátoszosan hangzik, de komolyan gondolom. Mindig a tökéletesre törekszem, mindig igyekszem magasabbra tenni a lécet. Folyamatosan figyelmeztetem magam a lovagi esküre, amely számomra szent, és nem csak egy színjáték volt.

Mit jelent számodra a család?

Biztos hátteret, amely nélkül nem tudnék ilyen magabiztosan élni, és nem tudnám megvalósítani az álmaimat. Az apaszerep fárasztó, de fiam a legnagyobb öröm és boldogság számomra. Nemrég a szokásosnál hosszabb időt töltöttünk együtt itthon, mert beteg volt két hétig, és Ágnesnek, a feleségemnek dolgoznia kellett, tehát majdnem végig én vigyáztam Bencére. Azóta még jobban tisztelem a nőket. Akkor jöttem rá, az egész napos gyereknevelés közben a szabadidő azt jelenti, hogy rendet rakhatunk a konyhában, vagy főzhetünk magunknak egy kávét. Ezeken a napokon estére teljesen kimerültem…

Egyszer azt mondtad, Gárdonyi Géza az a magyar író, aki a legjobban tud inspirálni. Voltál is az egri várban a sírjánál.

Nélküle nem született volna meg a legelső történelmi regényem. Huszonhat éves voltam, mikor eljutottam álmaim egyik városába, Egerbe. A sírhoz ugyan nem tudtam felmenni, de a feleségem elhelyezte Gárdonyi fejfájánál a neki dedikált könyvemet. Izgalmas lenne kideríteni, azóta mi történt azzal a könyvvel.

És még valami köt Egerhez…

2013-ban, az első látogatásom alkalmával teljesen beleszerettem a városba, és azóta minden évben visszajárok. Ám nem csupán turistaként, hanem az ottani Bródy Sándor könyvtár lelkes munkatársainak köszönhetően kultúraszervezőként is. Az Anjouk harmadik kötetében a középkori Eger is komoly szerepet kapott, majd idén megírtam az Elveszett csillagokat, ami Egerről és Gárdonyi Géza hagyatékáról is szól, egy kiskamasz fiú és egy lány nyári kalandján keresztül. Ennek a könyvemnek köszönhetően nyáron átvehettem az Eger Kulturális Nagykövete címet, ami olyan megtisztelő, hogy szavaim sincsenek rá. A Szent György Lovagrendi tagságom mellett ez a legnagyobb elismerés, amit eddig kaptam. Igyekszem is megszolgálni.

Póda Erzsébet
Csallóköz hetilap

2017. december 20.