hétfő nov. 20

Az irodalmi hadúr – Bíró Szabolcs interjú

A történelmi regények szerelmesei számára bizonyára nem ismeretlen Bíró Szabolcs neve, aki mesteri írástechnikájával és minőségi szövegeivel örvendezteti az olvasóit. A „székirodalom” mestere nevéhez olyan népszerű művek fűződnek, mint például a Non nobis Domine vagy az Anjouk-sorozat. Szabolccsal a történelmi regények helyzetéről, olvasói szokásokról és kulisszatitkokról beszélgettem.

Hogy látod a történelmi regények helyzetét hazánkban?

A történelmi regények egyértelműen reneszánszukat élik ma Magyarországon. Ez a folyamat 8-10 éve indult el, és 4-5 éve kezdett igazán felfutni, azaz 2012-2013 környékén lehetett először tapasztalni, hogy a már ismertebb nevek mellett sorra bukkannak fel új szerzők is a zsánerben.

A kortárs történelmiregény-írókat két nagyobb táborba tudnám osztani. Az egyik táborba azok tartoznak, akik leginkább a régi iskolát követik, azaz a romantikus klasszikusokhoz és a 20. század második felének hasonló műfajú regényeihez hasonlót alkotnak, egy kis modern ízzel, a felnőtt olvasókat (is) megcélozva. A másik táborba azokat sorolom, akik mernek szakítani a hagyományokkal, bizonyos témákhoz friss nézőpontok felől közelíteni, újfajta hőstípust behozni, kérdéseket felvetni, bármilyen módon új színt hozni a történelmi regény műfajába. Személy szerint ez utóbbit tartom igazán izgalmasnak, sőt mérvadónak. Úgy vélem, a jövőben azoknak a neve marad fenn, akik képesek megújítani ezt a műfajt, és többet is nyújtani a puszta romantizáló, nosztalgiázó kalandnál.

Miért pont ezt a műfajt választottad munkaterületednek?

A gyerekkorom java része a középkor bűvöletében telt, akár az első film- és könyvélményeimet, akár a legkedvesebb szabadidős tevékenységeimet nézzük. Amikor azonban elhatároztam, hogy komolyan szeretnék foglalkozni az írással, mindenféle egyéb műfajjal kísérleteztem: krimivel, bűnregénnyel, lélektani drámával, ami éppen érdekelt… Viszonylag későn – habár még így is a pályám elején – jöttem rá, hogy a történelmi regény az, amiben igazán otthonosan mozgok, amiben a legjobban tudom kifejezni magam. Mondhatjuk, hogy egy kisebb kört leírva visszataláltam önmagamhoz, a gyökereimhez.

Szerinted miben rejlik a regényeid erőssége?

Az olvasóim szerint a sodró lendületükben, illetve az általuk épített világ aprólékos bemutatásában, miközben mindez bizonyos mélységgel is párosul. Amit én látok, az nem más, mint hogy őszinte lelkesedés, az adott téma és kor szeretete, illetve szenvedély nélkül mindez nem működne. Nem tudok távolságtartással írni, én tényleg mindig beleteszem magam a regényeimbe, a szívem-lelkem kisebb-nagyobb darabkáit építem beléjük, bármilyen közhelyesen is hangzik ez. Ha nem olyan regényeket írnék, amik számomra fontos szívügyek, legyenek akármilyen technikásak is, egyszerűen nem működnének.

Melyik regényed az, amire etalonként tekintesz?

Egyértelműen a Non nobis Domine c. regényem, amely egy magyar templomos lovagnövendékről, illetve az Árpád-ház kihalását követő trónviszályokról és az Anjou-ház felemelkedéséről szól. Ennek a könyvnek egyébként a megszületése, a saját útja is kalandos. Az első változatát több mint négy évig írtam, tulajdonképpen eközben tanultam meg történelmi regényt írni. Eredetileg két külön kötetben jelent meg, de ez egyrészt még egy nyersebb, szerkesztetlenebb, mondhatni amatőrebb változat volt, másrészt pedig a második kötet valami rejtélyes oknál fogva alig volt megtalálható a boltokban. Aki rálelt, az is teljesen véletlenül (pl. a krimiket tartalmazó polcok mélyén), de a többség sosem jutott hozzá, és pár évvel a megjelenése után már nagyon feltűnő volt, hogy olvasók százai vadásznak rá, eredménytelenül.

Itt kell megjegyeznem, hogy a második kötet még csak nem is folytatás volt, hanem egyszerűen a történet másik fele – mint kiderült, egy csomó olvasóm nem ismeri a sztori végét. Négy évvel az eredeti megjelenés után egyértelművé vált, hogy tenni kell valamit. Végül úgy adódott, hogy átdolgoztam a teljes regényt (az első felét szinte mondatról mondatra, de akadt olyan is, hogy új jelenetet, új fejezetet írtam hozzá), amit végre egy felelős szerkesztő is átnézett, és 2016 végén egyetlen vaskos kötetben, az Athenaeum Kiadó gondozásában is napvilágot látott.

Én ezt az egykötetes, jelentősen átdolgozott kiadást tartom a végleges, az igazi Non nobis Dominének, és az olvasóknak is ezt a változatot ajánlom – ez az, amilyennek valamikor 2008-ban megálmodtam a regényt. Ha úgy vesszük, nyolc év munkája van benne. Erre épül az Anjouk c. sorozatom, ami terveim szerint tizenöt kötetes lesz, és valamikor 2025-ben válik majd teljes egésszé. Lehet, hogy azután már ezt tekintem majd etalonnak, de akkor is a Non nobis Dominével együtt.

Ami szintén fontos számomra, az az Elveszett csillagok c. ifjúsági kalandregényem, aminek az „Eger Kulturális Nagykövete” címet is köszönhetem. Abba a regénybe szinte oldalanként pakoltam a lelkemből – hólapáttal!

Talán sokan nem tudják rólad, de az íráson túl zenélsz is. Erről mondanál néhány szót nekünk?

Az aktív zenélést már évekkel ezelőtt abbahagytam. Gyerekként – ahogy ma is – két dolog érdekelt igazán: a történetmesélés és a rockzene. Egy időben gitároztam is, de aztán kizárólag énekléssel foglalkoztam, tizenegy éven keresztül, ebből kilenc évig a Csak Van zenekar frontembereként. Gyönyörű, izgalmas, feledhetetlen időszak volt: első hetemet töltöttem gimnazistaként, amikor beléptem, és házas emberként, a fiam születését várva szálltam ki. Mondhatjuk, hogy az együttes énekeseként nőttem fel, és még csak nem is kell hozzá túlozni: a Csak Van zenekarnak annyit köszönhetek, mint talán semmi másnak.

Közben persze folyamatosan írtam, sőt már sorra jelentek meg a könyveim, és volt egy pont, ahol sajnos választanom kellett, melyiket csinálom teljes erőbedobással, melyik lesz a valódi hivatásom. Az irodalmat választottam, de a rock and roll attól még ugyanúgy dübörög bennem, mint egykor. Elég csak megnézni a Székirodalom vlog valamelyik könyvturnés epizódját a YouTube-on.

Miután tavaly levetítettük Budapesten a 2016-ban készült székirodalmi road movie-t, az Akadályzabálókat, az egyik cikk szerzője irodalmi rocksztárnak nevezett. Azt hiszem, ő pontosan megfogta a lényeget. A Csak Van egyébként egy nagylemezt is kiadott, ez teljes egészében meghallgatható ITT.

Nem olyan rég egy ifjúsági könyved is napvilágot látott. Minek köszönhető ez az új irány?

Iránynak azért nem nevezném, inkább afféle kikacsintásnak, meglepetésnek. Az Elveszett csillagok keletkezésének története 2014-re nyúlik vissza. Akkor keresett meg a Főnix Könyvműhely vezetője, hogy írnék-e neki egy ifjúsági kalandregényt. Én igent mondtam, és azt is tudtam, hogy Egerről szeretnék írni, mivel akkor már rajongtam a városért. Az ötletemet azonban végül túl gyengének találtam, és bármilyen kellemetlen is volt, a legnagyobb tisztelettel vissza kellett mondanom a munkát.

Én vagyok önmagam legnagyobb kritikusa, és az akkori regényötletem nem jutott át a saját szűrőmön. 2016 nyarán viszont, miközben a családdal épp az egri nyaralásunkra készülődtünk, megszállt az ihlet, és percek alatt megszületett bennem az Elveszett csillagok alapötlete. Azonnal írtam is a kiadónak, és felajánlottam, hogy ha még van rá érdeklődés, akkor teljesíteném egy régi ígéretemet.

Hab a tortán, hogy a regény az ún. „jubileumi székirodalmi évben” jelent meg, így 2017-ben, a tízéves írói jubileumom alkalmából tudtam valami egészen különlegeset adni az olvasóimnak. Minden egyes percét élveztem ennek a munkának, de azt magam sem gondoltam volna, hogy a közönség ennyire fogja szeretni a könyvet, méghozzá korosztálytól függetlenül.

Az olvasóidnak mikor kedveskedsz új regénnyel? Mit tudhatunk az új könyvről?

A következő regényem az Anjouk negyedik része, a Szent György testvérei lesz, amivel sikerült rendesen megvárakoztatnom a közönségemet. A könyv már nyomdában van, várhatóan október utolsó napján szállítják, azaz novemberben már országszerte kapható lesz. Az ezt következő két könyvem az Anjouk-sorozat ötödik és hatodik része lesz, remélhetőleg mindkettő jövőre jelenik meg, jelenleg ezt tekintem elsődleges feladatomnak.

Előszeretettel turnézol. Merre találkozhatnak veled az olvasók legközelebb?

Általában úgy szokott történni, hogy a tavaszi-nyári időszakot tekintem hivatalosan székirodalmi könyvturnénak, ebben az időszakban 8-10 helyszínre látogatok el, ősszel azonban már csak 3-4 előadást vállalok, a turnétól függetlenül. Idén ez egészen másképp alakult: tavasszal és nyáron zajlott a B10 könyvturné, melynek legtöbb előadását legkedvesebb íróbarátommal, a szintén jubiláló (és szintén nagy rock and roll arc) Benyák Zoltánnal csináltuk végig, jelenleg pedig az Őszi gördülés c. könyvturné zajlik, melyen egyedül veszek részt. Ez szeptember elején kezdődött, és azóta már öt előadás is lezajlott. Októberben kicsit bezárkózom itthon, szeretnék az új könyvem írására összpontosítani, az év vége felé viszont ismét útra kelek a Székirodalom Crew-val: november 11-én a felvidéki Felsővámosban, november 17-én pedig a Győri Könyvszalon vendégeként tartok előadást.

Az utolsó két nagy rendezvény, amin részt veszek, igazi ünnepi est lesz, afféle tízéves székirodalmi születésnap: november 25-én Budapesten, a Lurdy Házban, december 2-án pedig a felvidéki Dunaszerdahelyen, a város több mint százéves kiskastélyában, a Vermes-villában. Az egyes rendezvények részletei megtalálhatók a honlapomon, a www.biroszabolcs.eu/esemenyek linkre kattintva, itt érdemes böngészni, ez a táblázat mindig friss információkat tartalmaz.

Ez az év egyébként rendkívül húzós volt ilyen szempontból: míg tavaly és tavalyelőtt is tizennégy előadást (vagy épp dedikálás) abszolváltam, addig ezt idén sikerült megduplázni. Most már azt is tudom, hogy évi huszonnyolc előadás rettenetesen kimerítő tud lenni, de nem panaszkodom, sőt! Ahogy az Akadályzabáló végén is olvasható: a könyvturné soha nem ér véget!

Csabai Márk
2017. október 11.