hétfő nov. 20

„Mintha fognál egy halom pénzt, és élveznéd, ahogy meggyújtod” (interjú)

A felvidéki Bíró Szabolcs nem depressziós attól, hogy mozgássérült, poénkodik a kerekesszékkel és megírta a magyar Trónok harcát. Interjú.

„Egyszer csak rájöttem, hogy ma, a 21. században is lehet a klasszikus középkori, lovagi erények szerint élni, már sorolom is: bátorság, bőkezűség, becsületesség, hűség, erkölcsösség, állhatatosság, mértékletesség” – meséli hatalmas lelkesedéssel Bíró Szabolcs. A fiatal felvidéki író tényleg úgy működik, mint egy középkori várispán, de azért közben saját magán, illetve a lovagkor iránti rajongásán (is) kiválóan tud poénkodni.

De mégis, mit csinál ma egy modern comes provinciae Dunaszerdahelyen? Elsősorban nagy erőket mozgósítva harcol a megmaradásért: nehogy a dicső vagy épp dicstelen magyar múlt és kulturális hagyomány a feledés homályába vesszen. Kicsit közelebbről, Szabolcs, ahogy barátai mondják, egy igazi hagyományőrző „biznyiszmen”, aki könyveket ír – most épp az Anjou-korról szóló 15 részes gigasorozatot –, ezen túl minden évben országos könyvturnéra indul, továbbá vállalkozást vezet, jótékonykodik, helyi hagyományőrző közösséget szervez, tagja a Szent György Lovagrendnek, nem mellesleg férj, és egy 3 éves kis lovag apukája is.

„Nem csak 3 év alatt élek egy évtizednyit, de 3 óra alatt is képes vagyok tízórányit beszélni” – válaszolja Szabolcs rendkívül fantáziadús kérdésünkre. „Nem is érzem magam 28 évesnek, inkább egy jó karban lévő negyvenesnek. Mindig is kisöreg voltam, a feleségem is 8 évvel idősebb nálam, akit 23 éves koromban vettem el. Már azt is viszonylag korán, a gimnázium első évében tudtam, hogy hivatásszerűen írni akarok. Valami ott indulhatott el” – meséli Szabolcs, amikor a gimnáziumi magyartanáruk, olvasva a dolgozatait, azt mondta neki: ’Te gyerek, ha nem leszel író, akkor én később megkereslek, és megöllek!’. Szabolcs a bölcs pedagógiai intelem hatására 16 évesen már ott tartott, hogy napi penzum alapján írt, próbálgatva a különböző stílusokat és műfajokat.

„Nem is értem, hogy a lázadó kamasz a rockzenekara élén, aki szinte minden buliban hányásig itta magát, hogyan tudott egyszerre olyan fegyelmezetten működni, mintha profi író lenne, komoly kiadói háttérrel, határidős felkéréssel és szerződéssel." 16 és 19 éves kora között volt időszak, mikor egyszerre 7 újságnak is szállította a cikkeket, főleg könyvkritikákat és recenziókat, de ha recept kellett, akkor azt is megírta. „Képes voltam ezért suli előtt nap mint nap hajnali 5-kor fölkelni, hogy megírjak egy cikket, majd suli után még két másikat is megcsináltam. A gimi alatt így havonta megkerestem egy felnőtt átlagos minimálbérét is, majd az érettségi környékén megcsömörlöttem, és megutáltam az egészet, különben is, a fikció világa már egy ideje jobban vonzott, mint a tényeké.”

Szabolcs, a rettenthetetlen

„Az első néhány könyvemet, nagyon bölcsen Francis W. Scott álnéven írtam: ezeket hála istennek ma már egyáltalán nem lehet megtalálni a könyvkereskedelmi rendszerben” – meséli Szabolcs nevetve, aki már jó ideje tudta, hogy vár rá az ő elkerülhetetlen küldetése, amely elől nem menekülhet: megírni az Anjoukról szóló regénysorozatot. „Amikor megkérdezik tőlem, márpedig gondolhatod, hányszor kérdezik, hogy honnan a rajongás és a szerelem, mindig csodálkozom, mert a középkorért nem lehet nem rajongani, hiszen többnyire lovagtörténeteken neveljük fel a gyerekeinket, a családi hétvégéken pedig különböző várakhoz és várromokhoz megyünk kirándulni.”

Szabolcs első meghatározó kulturális élménye minden idők legnagyobb lovagregénye, a Csillagok háborúja volt, a második pedig az Egri csillagok, aztán jött A rettenthetetlen, amelybe ma nagyon könnyű lenne belekötni a korhűsége miatt, de neki 7 éves kora körül annyira betalált, hogy egy életre megtanulta belőle, mi a szerelem, a bátorság, a hazafiság, a férfiasság és a becsület. A végén, mikor William Wallace üvölti, hogy ’szabadság’, a mai napig hullatja a férfikönnyeket. Szabolcs most megjelent, átdolgozott, régi-új Non nobis, Domine című regényét is részben William Wallace gyerekkora ihlette. „Mindig is bele voltam betegedve, hogy a film elején eljön az árván maradt Williamért Argyle bácsi, a sebhelyes arcú idős lovag, majd snitt, és nem látjuk soha többet. Végül addig nem leltem nyugtomat, amíg ezt a kínzó hiányt be nem pótoltam magamnak: a Non nobis Domine első részét javarészt azért írtam meg, hogy lovagot neveltessek William Wallace-ból Argyle bácsival.”

Az olvasók ehhez képest inkább A trónok harcához hasonlítják az Anjouk-regényfolyamot. Szabolcs szerint ehhez képest a sorozat smafu: az Anjou-kor maga a trónok harca, hiszen az Árpád-ház kihalása utána több mint tíz éven át küzdöttek a trónért a káosz és anarchia szélére sodródott Magyar Királyságban. „Óriási volt a tét a 14. század elején, mert a Magyar Királyság volt akkoriban Európa negyedik legnagyobb birodalma, a magyar királynak több volt az éves jövedelme, mint a francia vagy az angol uralkodónak.” A Szabolcs által tanulmányozott kor egy másik felvillanyozó párhuzamot is kínál, ugyanis a királytalan időszak alatt igencsak elszabadultak az oligarchák. Szabolcs úgy látja, Mészáros Lőrinc az Anjou-kor hajnalán és később sem rúghatott volna labdába, mert Károly Róbertnél puszta hízelgéssel semmit sem lehetett elérni, a királynak amúgy sem volt szüksége strómanra.

„Miután Károly Róbert csaknem 20 éven át harcolt a koronáért, aztán a hatalom megszilárdításáért, 1323-ban leszámolva a kiskirályokkal, fogta magát, és egy igencsak avantgard lépéssel összetörette a korábbi királyi pecsétet, így az összes korábban kibocsájtott oklevél érvényét veszítette. Persze csak az kaphatott új pecsétet, aki az utóbbi 20 évben aktívan részt vett a királyság, a közösség, a városiasodás építésében, gazdagította a kamarát, nem pedig saját magának harácsolt és a király háta mögött tetvészkedett” – mondja Szabolcs, aki azt is hozzáteszi, hogy az Anjou-kor azért is tetszik neki ennyire, mert a felemelkedéshez akkor még puszta tettekkel, vitézi helytállással és éles ésszel is bizonyítani kellett. Nem volt annyi félrebeszélés, meg sajtótájékoztató, egy vitát például annyival is le lehetett zárni, ha valaki belevágta a kardját az asztalba.

Vitrinlovagok

Mára Szabolcs is minden kétséget kizáróan bizonyított, mert tavasszal őt is tagjává választotta a még Károly Róbert által alapított, immár 690 éves Szent György Lovagrend. Szabolcs negyedik Anjou-regénye, a Szent György testvérei épp annak szervezetnek az alapításával kezdődik, amelyet Európa első világi lovagrendjeként emleget a történelem. Szabolcs elmondása alapján mindez egyfajta felvágás is volt a király részéről, ami később divatot teremtett az európai uralkodók körében. „A források szerint a Szent György Lovagrend olyan lehetett, mint az Arthur-mondakörben a kerekasztal lovagjai. Ha minden igaz, a Szent György-lovagok közül kerültek ki a koronaőrök, és ők adták a király személyes testőrségét is, de tulajdonképpen máig nem tudjuk, hogy valójában mit műveltek e titok és legendák övezte szervezet tagjai.”

Az biztos, hogy több nagy történelmi dinasztia őse ide bekerülve kezdett nagy karrierbe, köztük a Bornemisszáké, a Zichyeké, a Széchyeké, a Széchényieké és a Báthoryaké. A szervezetet az idők folyamán lényegében senki sem szüntette meg: hosszú szunnyadás után a rendszerváltás környékén leheltek bele életet: apa és fia, idős és fiatalabb Cseke László még az utolsó Anjou-leszármazottat, a „francia trón jogos követelőjét”, Bourbon Lajos herceget is megnyerte tiszteletbeli nagymesternek. „A Szent György Lovagrend legfőbb célja az volt, hogy kitalálja, mi lehet a klasszikus nyugati keresztény lovagi erények és értékek mai verziója. Ez pedig a katonai hagyományőrző tevékenység mellett nem más, mint a jótékonykodás.

A szervezet tagjai és az egyes priorátusok minden évben rengeteget gyűjtenek, adakoznak határon inneni és határon túli szegény családoknak, iskoláknak, kórházaknak és idősotthonoknak. Döbbenetes összegekről van szó, de ez nem véletlenül nem kerül a fókuszba, mert az Anjou-kori lovagok elve érvényesül náluk a mai napig: ’sokat tenni, keveset látszani’.” Szabolcs az alapításakor 50, ma viszont majdnem 500 taggal működő lovagrendbe fikciós, ugyanakkor a maximális történelmi hitelességre törekvő könyvei és csallóközi hagyományőrző tevékenysége miatt került be az egyik Szent György-lovag javaslatára. Azon túl, hogy a fiatal írónak egy komolyabb meghallgatáson is át kellett esnie, a lovagok egy éven át figyelték hétköznapi magaviseletét, továbbá közéleti és magánéleti megnyilvánulásait.

Akik meggyújtják a pénzt

„Igazából nem is szeretem a hagyományőrzés szóval illetni azt, amit a nap 26. órájában és a hét nyolcadik napján a Csallóközi Anjou Károly Bandérium tagjaiként csinálunk a srácokkal. A múltidézés és az életmód-rekonstrukció szerintem sokkal inkább megragadja a lényeget” – magyarázza Szabolcs, aki úgy véli, az Anjouk ma biztosan nem lenne olyan élményszerű olvasmány, ha ő maga a bandériumban nem vívna korabeli fegyverekkel vagy nem öltene magára korabeli ruházatot. Egyébként Szabolcs mindebben nem tartja magát akkora fanatikusnak: nem utazik el évente többször Európa különböző pontjaira hagyományőrző fesztiválokra. Ha lehet választani, akkor ő inkább könyvturnét szervez magának, és beéri évi néhány életmód-rekonstrukciós megmozdulással.

A társaságot sokan kritizálják és félreértik, mert a hagyományőrzést főként a jobboldali, ezen belül is a radikálisabb pártok, politikai mozgalmak szeretnének maguknak kisajátítani, de ahogy Szabolcs fogalmaz, az ő palotajátékozásuk meg a fegyversimogatásuk sosem öltött közéleti jelleget, hiszen ők csak a 14. század politikai életét tanulmányozzák.

„Azzal is tisztában vagyok, hogy a kis hobbink a külvilág szemében olyan, mintha fognál egy marék pénzt, meggyújtanád, és közben ezt még élveznéd is.”

Hisz azt látják, hogy emberek több száz vagy ezer eurót költenek arra, hogy a teljes szerelésük a hozzáférhető információk alapján a lehető legautentikusabb legyen. Egy tiszta gyapjú anyag métere például 6 ezer forintnál kezdődik. És akkor ne is beszéljünk az igazi brokátselyemről, amelyben igazán meg tudnék jelenni várispáni minőségemben.”

Szabolcs azt is elárulta, hogy a felesége néha morog a középkori ruhatár miatt, de végül titokban csak megveszi az anyagot, és megvarrja az éppen áhított autentikus ruhadarabot. Egyébként maga Ágnes is hagyományőrző vonalon mozog, ugyanis a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet népzenei adattárában dolgozik: a mai napig gyűjtik és digitalizálják például a csallóközi népdalokat. „Örülök neki, hogy a fiunk úgy nő fel, hogy népzene, irodalom, történelem, film veszi körül, és megismeri a gyökereit.” Szabolcs, mint mondja, nagyon élvezi az apaságot, bár azt nem tagadja, volt benne némi félelem, hogy milyen lesz apának lenni kerekesszékben ülve, de annyira vágyott az apaságra, hogy bátor lovagként végül legyőzte önmagát és a kételyeit.

„Gyorsan megtanultam, hogyan fogjam a gyereket, aztán később én lettem az apafotel, hogy együtt tudjuk olvasni a könyveket. Bence most már egy másodperc alatt felugrik a nyakamba, így együtt ralizunk a lakásban. Néha azzal szórakozik, hogy reggelente ellopja a székemet, és mondja, hogy ’apa, gyere ide, vedd el'.”

Szabolcs ezt nem veszi föl, sőt, bevallása szerint ő tudja a legsúlyosabb tolószékes poénokat. „Különösebben sosem voltam depressziós vagy bánatos az állapotom miatt, ahogy a környezetem sem: a szüleim sem burokban neveltek. Amíg az öcséim fát vágtak, vagy füvet nyírtak, engem addig anyu befogott a konyhában: "máig hálás vagyok, amiért megtanultam főzni. Pokolian rossz kedvem akkor lesz csupán, ha aznap vagy huzamosabb ideig nem megy az írás. Sőt, nekem 16 évesen, amikor az enyhébb típusú izomsorvadásom következtében tolószékbe kerültem, kinyílt a világ. Addig csak a botra vagy szó szerint a barátaim vállára támaszkodva jártam, 20 métert is alig bírtam megtenni, és amikor már mindenki látta, hogy ez mennyire gáz, és megkaptam az első kerekesszékemet, onnantól kezdve megállíthatatlan lettem.”

Hercsel Adél
HVG.hu
2016. december 27.