hétfő márc. 27

Interjú Bíró Szabolccsal a Nonstop-Press portálon

Interjúmat Bíró Szabolccsal készítettem. Aki szereti a magyar történelmet, és azon belül is a középkort, annak érdemes elolvasni a cikkemet.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor legelőször ragadtál meg valamilyen írószerszámot, és papírra vetetted a gondolataidat? Mi késztetett minderre?

Általános iskola második osztályában kaptunk egy feladatot: négy egymás utáni sorban kellett értelmesen összerakni egy-egy mondatot. Én úgy oldottam meg, hogy a mondatokból egy négysoros kis versike jöjjön ki. Ez a legkorábbi ilyen megnyilvánulásom, amire emlékszem, bár sanszos, hogy akkoriban már javában körmölgettem a kis költeményeimet. A versírásról később hál’ Istennek leszoktam: harmadikban már egy indiános „regényt” írtam, aztán egy cowboyosat is, amit sosem fejeztem be.

 Nagyon sok regényed megjelent: hat álnéven, és hét már saját néven. Hogy bírod ezt a megterhelést?

Nem megterhelés számomra, legalábbis nem nagyobb, mint más ember számára az a munka, amit szeret csinálni. Szeretek írni, 2012 óta hivatásszerűen is űzöm ezt a tevékenységet, és viszonylag korán jelent meg az első kötetem: 2007-ben, tizenkilenc éves koromban. A bibliográfiámban több rövidebb lélegzetvételű történet, kisregény, sőt novellaterjedelmű iromány is megtalálható, így ez a bő tucatnyi kötet nekem nem tűnik olyan soknak. Nagyregényem, ha a háromszázezer leütés feletti terjedelmű írásokat számítjuk ide, még nem jelent meg sok, csupán négy: a Sub Rosa, a Non nobis, Domine első és második kötete, illetve a Ragnarök. Így szerintem nem is olyan elképesztően magas ez a szám: éppen annyi művem jelent meg hét év alatt, amennyit kényelmesen meg tudtam írni. A munkásságom elején egyébként úgy gondoltam, évi két könyvvel bírok, és ha átlagot számítunk, ezt eddig tartottam is. Remélhetőleg a jövőben is tartani tudom majd.

Mi szükségét láttad az írói álnevednek?

Őszintén szólva nem állt e mögött semmiféle művészi elhatározás: akkoriban még az összes pályatársam, mindenki, aki a szórakoztató irodalom sűrűjében igyekezett magának ösvényt kitaposni, angol álnéven írt. Azt hittem, ez kell ahhoz, hogy az ember elboldoguljon ezen a pályán, mert a nagyokosok vagy nyolcvan évig azt szajkózták, hogy az olvasók nem veszik meg magyar szerzők műveit – így lettem két röpke, ám mozgalmas esztendő erejéig Francis W. Scott. Amikor 2010 első napján bejelentettem, hogy „Bíró Szabolcs meggyilkolta Francis W. Scottot”, azaz hogy mostantól kezdve kizárólag a polgári nevemen fogok publikálni, a környezetemben alkotók közül első voltam ezzel a húzásommal. Aztán elég gyorsan a többiek is mind levedlették az angolszász hangzású álnevet: most meg, csaknem öt évvel később már az számít furcsának, ha valaki még mindig azt használja. Tulajdonképpen örülök neki, hogy az első néhány könyvem nem a valódi nevemen látott napvilágot. Ma már úgy tekintek vissza arra az időszakra, mint egy gyerek (elhivatott, szorgalmas, de még akkor is gyerek) útkeresésére, és szerintem cseppet sem baj, hogy aki Bíró Szabolcs könyveit keresi, az nem nagyon fog belebotlani az első néhány ponyvaregényembe.

Nem tudom elkerülni ezt a kérdést: minek a hatására kezdtél el történelmi témában írni? (Ígérem, nem kérdezem meg, honnan veszed az ötleteidet!)

Valójában mindig is vonzódtam a régi korokhoz, a történelemhez, azon belül is főképp a középkorhoz – csak ezt valahogy nagyon sokáig nem tudatosítottam, és hiába telt szinte az egész gyerekkorom a középkor bűvöletében, kamaszként Leslie L. Lawrence hatására krimiíróként képzeltem el a jövőmet. Aztán 2008-2009 folyamán több minden is történt, aminek hatására teljesen átformálódott a gondolkodásom. Az egyik legfontosabb az volt, hogy összejöttem egy lánnyal, aki velem ellentétben kőkemény klasszikus műveltséget mondhatott magáénak, és minél többet beszélgettünk, annál inkább elgondolkodtatott, vajon tényleg megelégszem-e egynyári ponyvák írásával. Ő mára a feleségem lett, és mindmáig nagy hatással van rám. A másik nagyon fontos dolog egy könyv elolvasása volt:  A rózsa nevéé Umberto Ecótól. Az a regény cafatokra robbantotta az agyamat, és a cafatokból egy másik agyat ragasztgatott össze a koponyámon belül – más értékrenddel, más felfogással. Meg persze nyilván kismillió más hatás is ért (például Prága óvárosának „felfedezése”), de ezek keresgélése, boncolgatása most már felesleges lenne: a lényeg, hogy valami történt velem abban az egy-másfél évben, aminek a végén megszállott középkorrajongó történelmiregény-író lett belőlem.

Az írás mellett, ha jól tudom, zenével is foglalkozol. Ezt milyen szinten űzöd?

Való igaz, tizenegy évig aktív rockénekes voltam, persze csak amatőr szinten. Ebből kilenc nagyszerű évet a Csak Van zenekar kötelékében töltöttem el, ahol nagyon sok mindent megéltünk (ezen évek esszenciáját csepegtettem bele a 2011-ben limitáltan megjelent Zsírkígyó c. miniatűr rockregénybe, melynek amúgy a tisztességes terjedelmű, alaposan kibővített változatával még lógok egykori zenésztársaimnak és az olvasóimnak). Száznál is több koncertet adtunk, tehetségkutatókon taroltunk, megjelent promó-cédénk és hivatalos nagylemezünk is, és az évek során rendkívül összeszokott társasággá értünk. Csakhogy bennem valami megtört, úgy 2010 vége felé, és bárhogy is igyekeztem, innentől kezdve egyre kevésbé élveztem a zenélést. Máig nem értem, mitől éghettem ki rockénekesként – egy ideig mindent beleadtam, meg akartam halni a színpadon, aztán ez egyszer csak elmúlt. 2013 őszén hivatalosan is bejelentettem amatőrzenei pályám lezárását, akkor már bő egy éve nem is voltam aktív. Iszonyú nehéz volt meghozni ezt a döntést, de nem tehettem mást.

Esetleg van más elfoglaltságod is?

Időnként úgy érzem, talán túl sok is. A Historium Kiadó alapítójaként és vezetőjeként egész évben bőven van mit szerkesztenem, tördelnem, nyomdába küldenem, nyomdából megérkezve szortíroznom, reklámoznom, marketinganyagokat gyártanom, és évente legalább négy-öt alkalommal irodalmi esteket, kulturális fesztiválokat, egyéb rendezvényeket szerveznem. Emellett legalább ugyanilyen mértékű marketinges- és szervezői munkát igényel az írói „vállalkozásom” fenntartása is (sosem értettem azokat a szerzőket, akik egy-egy könyv megírása után hátradőlnek, és várják a sült galambot, hogy a dolgok maguktól történjenek, mert bizony magától semmi sem történik). Egy ideje a hagyományőrzés, a történelmi életmód-rekonstrukció is izgat, és idén tavasszal Gerő Péter barátommal végre létre is hoztuk saját csapatunkat, az 1320-as éveket felidézni igyekvő Csallóközi Anjou Károly Bandériumot. Így szinte minden elfoglaltságom az irodalommal és a történelemmel kapcsolatos: a kiadó, a rendezvények, az írói munka és a bandérium tevékenysége mind oda-vissza hat, ezek mind kiegészítik egymást.

Hol szoktál írni? Van valamilyen napi rutinod, amit semmiképpen sem hagynál el?

Mostanra megtanultam, hogy ne nagyon nyilatkozzak napi rutinról, mert az írói szokásaim könyvről könyvre változnak, és hát hogy néz ki az, ha minden második interjúban teljesen más „receptet” mondok… Nálam jóformán egy dolog állandó, most már több mint hat éve: hogy nem tudok az asztali gépemen írni. Ha van internetkapcsolatom, ha előttem vannak a kiadói munkák és egyéb feladatok, akkor azok beszippantanak, és egész napokat töltök el regényírás nélkül. Ez mondjuk nem csoda, mert mindig bőven van mit csinálni: ha egy egész napig nem vagyok „netközelben”, estére minimum öt helyről jön e-mail, felkérés, egyéb teendő, és folyamatosan feltorlódnak a feladatok. Az egyik jövőbeni célom tehát nem más, mint a feladatköreim csökkentése, és egy valódi, állandó rutin kialakítása, mivel szeretnék több időt fordítani a nyugodt alkotómunkára. Na de hol írok, ugye, ha nem a gépen? 2008 nyarától boldog tulajdonosa voltam egy Asus Eee PC típusú mini laptopnak, amiről még a kártyajátékot meg az aknakeresőt is töröltem, hogy kizárólag az írásra tudjak összpontosítani. Ez a számomra tökéletesen megfelelő, agyonhasznált kis „írógép” nemrég teljesen felmondta a szolgálatot, így most már egy Asus Transformer Bookot használok. Elég vaskalapos figura vagyok, ragaszkodom a régi, jól megszokott dolgaimhoz, de csaknem egy hét aktív használat után kijelenthetem: ezzel a kis géppel még jobban meg vagyok elégedve, mint az előzővel. Sosem volt még ilyen kényelmes az írás. Egyébként, ha az aktuális regényemet írom, még csak közös szobában sem tartózkodom az asztali gépemmel: van egy szekreterem a nappaliban, telis-tele középkori ismeretterjesztő- és szakkönyvekkel, jegyzetekkel, relikviákkal, ez az én kis privát batman-barlangom, az írói szentélyem. Egyébként azon dolgozom, hogy hamarosan egy egész dolgozószoba álljon rendelkezésemre, ahol még hatékonyabban végezhetem a munkám.


 Kinek mutatod meg először a vázlatodat?

Változó: van egy belső köröm, úgy fél tucat emberrel, ők kapják meg először a kézirataimat (a vázlatokat nem nagyon szoktam megmutatni senkinek, inkább a már kész szöveg kapcsán kérek véleményt, kritikát, javítási javaslatot). Jelenleg az Athenaeum Kiadónak dolgozom, ahol Peiker Éva a szerkesztőm, vele nagyon egy húron pendülünk: még sosem csináltam ilyet, de a legújabb könyvemet szakaszonként küldöm el neki, így most őt illeti az első olvasás joga.

Milyen könyveket szoktál olvasni? Melyikek voltak rád nagy hatással?

Igyekszem sokféle könyvet olvasni, és nem lecövekelni egyetlen műfajnál. A rózsa nevét már említettem, de óriási kedvencem még Bán Mór Hunyadi sorozata, és nagyon szeretem Benyák Zoltán hol mágikus-realista, hol urban fantasy stílusú regényeit (ezek közül az Ars Fatalis és Az idő bolondjai a kedvenceim). Gárdonyi Gézát nagymesterként tisztelem, az Egri csillagok és A láthatatlan ember nálam a magyar történelmiregény-írás csúcsai. Karczag Györgytől általában mindenki a Zúgó nyilakat emlegeti, de szerintem az igazi mesterműve a jóval keményebb és komorabb A trónon harmadik. Régebben Philip K. Dick, Lawrence Block, Dennis Lehane könyveit tudtam zsinórban olvasni, a kortársaim közül pedig még Szélesi Sándor és Fonyódi Tibor stílusát emelném ki, ők nagyon az én szám íze szerint formálják a mondandójukat. Szakirodalmat folyamatosan olvasok, de azt nem annyira élvezetből, mint inkább kötelességtudatból.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Jelenleg az Anjouk címre keresztelt történelmi regényfolyamom első kötetét, a Liliom és vért írom, ennek már eléggé a végén járok. És hát ötleteim, ábrándjaim bőven akadnak, de most jó pár évig elsődleges célom ennek a regénysorozatnak az írása lesz, mellyel egyszerre két dologra törekszem: a lehető legnagyobb fokú történelmi hitelesség elérése mellett a lehető legolvasmányosabb, legizgalmasabb, legveretesebb prózai stílus és dramaturgia elérésére. Röviden kifejezve: arra, hogy jó regényeket írjak. Hogy sikerült-e, azt hamarosan eldönthetik az olvasók, hiszen 2015 áprilisában jelenik meg az Anjouk nyitókötete. Kiadóként a Fiatal magyar prózaírók antológiasorozatnak szeretném mind a nyolc kötetét napvilágra segíteni (ebből még négy van hátra), szervezőként pedig a saját könyvturnéim mellett azon igyekszem, hogy sikeresen tető alá hozzam a HistoryCon 2015 elnevezésű ünnepi írótalálkozót Dunaszerdahelyen. Hagyományőrzőként továbbra is az az álmom, ami már vagy két éve folyamatosan: hogy megépíthessem a Csallóközi Rönkvárat, a mi kis várispánságunkat, kísérletirégész-telepünket. Egy biztos: a következő tíz-húsz év során nem sűrűn fogok unatkozni.

Dohoczki Máté
Nonstop-Press portál
2014. december 10.