szerda ápr. 26

"A székirodalom kategóriába bármi belefér" - interjú Bíró Szabolccsal

Igenis létezik irodalmi hűségeskü a minőségi történelem mellett, a legkézenfekvőbb példa erre a Historium Kiadó tulajdonosa, vezetője, szerkesztője és írója, Bíró Szabolcs. Az a fiatalember, aki akadályt nem ismerő kitartásával lassan-lassan etalonná válik a történelmi regények sokszor valóban békétlen harcmezején.

Két évvel ezelőtt a Non nobis, Domine első kötetének recenzióját így kezdtem: „Ha létezik őszinte regény, amely írója lelkületén keresztül rántja magával az olvasót a történelmi múlt nagyságának becsületes horderejével, Bíró Szabolcs könyve bizonyosan ott feszít a glédába szedett, büszke vértezettel pompázó, színtiszta erővel megérdemelten hivalkodó irodalmi művek szilárd piedesztálján. Ott is jócskán a csúcsközelben.” Ma pedig úgy gondolom, mindaz, amelyet akkor elmondtam Bíró Szabolcs regényéről, nem áll meg a papírlapok kétdimenziós textúrájának redői és érdes szálai között, hanem írója teljes lényére vonatkoztatható. A becsület, az elementáris „erő” és az őszinte lelkület tehetséges „tulajdonosával” beszélgettem.

Bíró Szabolcs tipikusan olyannak tűnik, akit gondolkodás nélkül „a szomszéd srácnak” nevezhetünk. Akit 5 perc után már ezer éve ismer az ember. Akivel bármiről elbeszélgethetsz, bármit a fejéhez vághatsz, és elfogadod, ha ugyanazt ugyanolyan lendülettel-keménységgel visszakapod tőle. Valóban ilyen Bíró Szabolcs – a nem író, hanem „magánéletű” Bíró Szabolcs?

Fején találtad a szöget. Világéletemben könnyen barátkozó ember voltam, igazi társasági lény. Nem az a fajta, aki hozzácsapódik másokhoz, inkább én alakítottam ki magam körül a baráti, haveri társaságomat. Nyitottnak és őszintének mondanám magam, nem igazán van rejtegetni valóm. Interjúk, író-olvasó találkozók alkalmával sem változtatok ezen: olyannyira őszintén beszélek közönség előtt is bármiről, hogy ezt utólag néha meg is bánom. Bizonyára van olyan, akinek az őszinteségem vagy épp a makacs önfejűségem nem igazán tetszik, de én örülök, ha a lehetséges ellentétek rögtön az elején kiderülnek – jobb mindent időben tisztázni, mint később csalódni, pofára esni. Egyébként már erre is volt példa, de nem ez a jellemző. Akit a barátomnak mondok, azzal ismerjük egymást, és tudjuk, hogy nincsenek egymás előtt rejtegetni való dolgaink.

Amikor elkezdtél az írás felé fordulni, mekkora vehemenciával, mellszélességgel, nyitottsággal tetted ezt? Mire, kire próbáltál a stílus terén ütni; milyen műfajokban, témákban gondolkodtál; honnan és mekkora mértékben csipegetted fel az írói eszközöket, fogásokat, koreográfiákat?

Nagyon korán, hét-nyolcévesen kezdtem az írás felé fordulni, de olyan természetesen jött ez az érdeklődés, hogy tizenhat éves koromig nem is tudatosítottam, hogy író akarok lenni. Az első néhány tucat történetemet különösebb cél nélkül, erős belső indíttatásból követtem el: nem azért írtam ezeket, hogy lenyűgözzek velük másokat, vagy hogy megpályáztassam, esetleg kiadassam őket – egyszerűen csak azért, mert bennem voltak, meg kellett őket írnom. Aztán tizenhat éves korom környékén rájöttem, hogy most már tudatosabban kéne ezt az egészet csinálni, és tizennyolc évesen el is készültem azzal a könyvvel, amit már konkrétan kiadásra, önálló megjelenésre szántam – ez egy évvel később, 2007 telén, Naplemente címmel meg is jelent. Stílus terén az első pár könyvem eléggé tükrözte a klasszikus Leslie L. Lawrence-regények ízét és hangulatát, ez pedig egyértelműen azért volt, mert kamasz éveimben valósággal faltam a szerző könyveit – volt, hogy tízet is elolvastam zsinórban, gyakorlatilag rajta nőttem fel. Csakhogy aztán magam is rájöttem, hogy ez így nem jó, és attól kezdve nagyon keményen dolgoztam azon, hogy önálló hangot, saját stílust alakíthassak ki. Nem volt könnyű, de azt hiszem, 2010-2011 környékére elértem a célom. Olvasva tanultam: elhatároztam, hogy évekig nem fogok egyetlen szerzőtől egyszerre egynél több könyvet elolvasni, és ahogy az írókat, úgy az egyes műfajokat is váltogattam. Számtalan írót, számos műfajt olvastam, mire sikerült megtalálnom a saját hangom – és közben rengeteg trükköt, írói technikát csíptem fel ezekből a könyvekből, folyamatosan bővítettem az eszköztáramat. A Sub Rosa című regényemben már túlnyomórészt a saját hangom „hallható”, de azért még ott figyel picit a Lawrence-hatás. A Non nobis, Domine köteteiben pedig már 100%-ig én vagyok jelen: az a (két) könyv volt a vízválasztó. Laci bácsi nélkül viszont lehet, hogy sosem találtam volna rá az írók homályos, buktatókkal teli ösvényére.

Ha azt a kifejezést vagy műfaji megjelölést halljuk, hogy „történelmi regény”, valahol egy némileg merevebb szerkezetű, körülhatároltabb beállítódású, speciális-hagyományos eszköztárú irodalmi forma körvonalazódik az ember előtt. Pedig talán nem így van. De mennyire nem így van?

Az igaz, hogy a történelmi regénynél vannak olyan műfaji megkötések, amiket csak nagyon indokolt esetben, vagy egyáltalán nem szabad semmibe venni. Sok mindenre oda kell figyelni, korhűségre, autentikusságra kell törekedni – ha ez nincs meg, azon az egész könyv bukhat, hiába jó a cselekménye. Ugyanakkor a szigorú szabályok mellett egy rendkívül szabad műfajról beszélhetünk, hiszen egy történelmi regényben nagyon sok minden, akár még több műfaj is elfér. Ha a saját példámnál akarok maradni, a Non nobis, Domine két kötetében akad kaland-, romantikus-, háborús-, krimi-, thriller-, misztikus-, humoros-, sőt még összeesküvés-elméleti cselekményszál is. Az idén megjelent Ragnarök lapjain pedig a történelem mellett a fantasy van jelen hangsúlyosabban. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznem, hogy sosem szerettem volna egyetlen műfajnál lecövekelni. Ezért is találtam ki a „székirodalom” jelzőt, ezt sütöm rá műfaji meghatározásként minden írásomra, ebbe a kategóriába ugyanis bármi belefér.

Nálad mekkora fizikai és szellemi igénybevételbe kerül az írás? Egyrészt a tipikusan sematikus, számtani „mennyit írsz/mennyit tudsz írni egy nap?” kérdésre gondolok, másrészt viszont mindarra az előzetes vagy akár közbeeső kereső-kutató munkára, amely nélkül nem jöhet létre autentikus történelmi regény. Szóval mennyit vesz ki belőled mindez, s mire összeáll a könyv, hány évet öregedtél lélekben is?

Változó: a Sub Rosa másfél év alatt készült el, a Non nobis, Domine két kötete négy és negyed év alatt, a Ragnarök megszületéséhez tizenhárom hónap kellett. Viszont ha megkínoznának, akkor sem tudnám megmondani, hogy ebből mennyi volt a tulajdonképpeni írás, mennyi a kutatómunka, a jegyzetelés és a (mondjuk ki őszintén!) köztes szüneteltetés, az írás nélkül, egyéb dolgokkal eltöltött idő – bár félek, ez utóbbi tenné ki a legtöbb órát és napot. Annyi bizonyos, hogy ha szigorúan nekiülök, és sikerül olyan körülményeket teremtenem, hogy huzamosabb ideig (pl. két hónapig) kizárólag az írással foglalkozhatok, akkor nagyon gyors, intenzív munkát tudok végezni. Ha minden a kisujjamban lenne, sosem lenne szükségem tanulásra, jegyzetelésre, a gondolataim kifésülésére és helyre pofozására – tehát ha csakis írnom, gépelnem kellene –, akkor, úgy számolom, évente négy vaskosabb, 350-400 oldalas regényt tudnék megírni. Ezt azonban én magam sem szeretném, hiszen az igazán intenzív írás számomra nemcsak lelki, de fizikai megerőltetés is. Amikor reggeltől késő délutánig, kora estig írok, akkor már elmosogatni sincs energiám, olyankor több házimunka jut a feleségemnek. Másrészt pedig szeretek egy ideig az aktuális könyvemmel élni: idő kell ahhoz, hogy kiszellőztessem magamból, beszéljek róla, bemutassam pár helyen. A következő regényre pedig mindig fokozatosan, lépésről lépésre készülök fel. Nem szeretek fércművet adni az olvasóim kezébe, számomra az az ideális, ha a fontosabb részletek, fordulatok előre megvannak a fejemben és a jegyzetfüzetemben – mindennek logikusnak, hitelesnek kell lennie. Most például két regényre is intenzíven készülök fejben, lélekben, de amúgy két hónapja egy sor prózát sem írtam, mert azt szeretném, ha ebben a két történetben minden építőkocka a helyére kerülne. Nincs kedvem üresen fecsegni egyikben sem. Meg hát egy kicsit speciális eset is vagyok, hiszen nemcsak írok, de kiadót is vezetek, szerkesztek, rendezvényeket szervezek, reklámozok, gyereket nevelek. Az utóbbi egy hónapban például a 100 magyar baka c. első világháborús antológia szerkesztésével, nyomdába küldésével, no meg a könyvheti szervezkedéssel voltam elfoglalva – ez idő alatt szintén bajos lett volna a prózaírás.

A mostani érád regényeire (Sub Rosa, Non nobis, Domine), és főleg a legutóbbi Ragnarökre elmondható, hogy sikeresen veszi fel a jelenlegi „mozgóképes” beállítódás követelményeit. Filmszerű dramaturgiák, leírások, dialógusok – természetesen a hiteles történelmi közegben. Tudatos, szándékolt, „erőszakkal csinált” ez a részedről, vagy ösztönösen látod és tudod a (tanítva) szórakoztató regények jelenlegi olvasói elvárásait?

Abszolút ösztönös nálam a filmszerűség, de nem bánom, hogy ilyen a stílusom. Lehet, hogy valakinek ez így nem elég mély, nem elég szépirodalmi, de az olvasóim többsége épp ezt szokta dicsérni. Szeretem, ha nem tudják letenni a könyveimet, és ha hatásos – de nem hatásvadász! – tudok lenni.

Provokatív leszek. Vagy egyenesen sportszerűtlen, ha úgy tetszik. Kérlek, egy-egy (na jó, akár két-három) mondatban indokold meg külön-külön, mi az a plusz, amit a Sub Rosa és amit a Non nobis, Domine adott az olvasóknak úgy a történelmi regények „piacán”, mint a történelmi gondolkodásmód, történelmi hűség, vagy éppen történelemtisztelet terén!

A Sub Rosa egy könnyedebb kalandregény, de reményeim szerint az olvasók egy komolyabb része felfedezhette általa, hogy nem kell a tengereken túlra, elérhetetlenül távoli helyekre barangolni, hiszen a mi kultúránk (úgy a magyaroké, mint a közép-európaiaké) is rendkívül színes, érdekes. A Non nobis, Domine a visszajelzések alapján sok olvasómnak hasonló élményt, egyfajta felismerést adott: „Jé, hiszen a magyar középkor eszméletlenül izgalmas, tele van hősökkel, kalandokkal, nagy csatákkal!” Amikor először jártam Eger várának romjai közt, akkor éreztem át először, mennyire fontos a magyar történelem gondozása, felelevenítése, hőseink életre hívása. Háromszor is elolvastam Gárdonyitól az Egri csillagokat, de amikor én is ott gyúrtam a talajt, ahol Dobó és Bornemissza, akkor ütött csak be igazán ez a megrendítő érzés: akkor értettem meg, mire vállalkozik, aki a magyar történelemről akar írni.

A töröknek sokkal könnyebb dolga volt Eger várával, mint ahogyan neked kell nekifutni az Anjouknak. Hogy vagy képes elkezdeni ezt az egészet? Milyen támasztékokra kell ácsolni egy ilyen vállalkozást, hogy mindent kézben tudj tartani, és ne temessen maga alá az épülő szerkezet?

Jó kérdés. Én sem nagyon tudom még a válaszokat, csak azt, hogy rengeteget kell hozzá olvasni, tanulni, tapasztalni, és tengernyi jegyzetet kell készíteni. Jó erősen meg kell alapozni, nehogy a harmadik, ötödik, sokadik kötetnél összeomoljon az egész. Bő két emberöltőt, három királyi korszakot, hetvennégy évet készülök elmesélni; bevallom, kicsit tartok is tőle – de izgatottan, elszántan állok elébe. Ami talán a legnehezebb az egészben, az a helyes egyensúlyozás a mesélés és a millió történelmi tény között. Egy élvezetes, csavaros regényt akarok írni, nem pedig dokumentumkönyvet, szóval életre kell keltenem a korszakot, olyan fiktív szálakat kell beleszőnöm, amik nem lógnak ki a valós elemek közül, és jó pár történelmi alak életrajzát is ismernem kell, hogy ne csak üres bábokat vázoljak fel, hanem érző-lélegző figurákként teremtsem újjá őket. Nehéz lesz, az biztos – de a feladatot vállaltam, nem fogok neki hátat fordítani.

Mi lesz, ha igazi halhatatlan módjára túléled az Anjoukat is? Illetve ha mindez beláthatatlan (még), lesznek-e mellékvágányok, kiruccanások, karibi- vagy sarkköri vakációk? Megengeded-e őket magadnak, nincs-e benne a veszély, hogy egyszer csak végleg egy ilyen nyaraláson-telelésen ragadsz, ha közben más témákba is (el)utazol?

Nagyon remélem, hogy túlélem az Anjoukat, hiszen számtalan egyéb könyvötletem van még. Az sem elképzelhetetlen, hogy teszek még rövidebb kitérőket más műfajok (sci-fi, fantasy, ifjúsági kalandregény, riportkönyv) felé, de attól nem félek, hogy ezek végleg magukba szippantanának. Jelenleg teljesen biztos vagyok benne, hogy írói munkásságom fő csapásiránya a magyar történelem lesz, és nem csak a középkor, de akár még a huszadik század egyes eseményei is a tollam végére kerülhetnek.

Szilvási Krisztián
Győri Szalon
2014. június 18.