kedd aug. 22

Csak a legerősebbek (Beszélgetés a Ragnarökről)

Bár a Ragnarök vérbeli fantasy (feszült, nyers kaland a varászlatos északi skandináv mondavilág kulisszái között), sok elemében szigorúan realista a szöveg. A hadászati cselekmények, alakzatok leírásai például hadtörténeti hitelességet sugároznak. Honnan lehet ismerni a IX. századi viking harcászatot? [Bíró Szabolcs íróval Szabó Tibor Benjámin beszélget]

Meg kell hozzá találni a megfelelő könyveket és szakcikkeket, de az sem árt, ha az ember ellátogat néhány hagyományőrző fesztiválra, ahol vikingek csapnak össze. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel az olvasóim közt elég sok a hadi hagyományőrző, és ennek köszönhetően a saját szememmel láttam, milyen az, ha száz ember pajzsfalba áll, majd teljes erőből összeütközik. Nagyon sok olyan dolgot láttam és éltem át ezeknek az olvasóimnak köszönhetően, amiket aztán hasonlóképpen bele is írtam a könyvbe. Egyébként szerintem inkább a „történelmi" felé billen a mérleg nyelve, a fantasyt csak óvatosan dolgoztam bele a szövegbe – a naivitást kerülő nyers, szikár, realisztikus, néha talán kegyetlen szöveg pedig egyre jobban jellemzi a stílusomat.

Már ajánlókból úgy tűnhet, hogy a Ragnarök egy sárkányos küldetésregény. Végigolvasva derül csak ki, hogy sokkal inkább mesél ez a regény a szereplőinek sorsáról, az emberi sors kényszerpályáiról. Miért fontosak számodra ezeknek a nagyon vad embereknek a sorskérdései?

Nem csak ebben a könyvemben, hanem íróként általában is a szereplők sorskérdései érdekelnek legjobban – megszállottan szeretek jellemeket feszegetni, fejlődést (vagy épp statikusságot) bemutatni. Többnyire egyébként csak párvonalas karaktereket rajzolok, mert nem kedvelem azt a megoldást, hogy egy adott szakaszon keresztül írok az adott szereplő külső és belső jegyeiről. Ehelyett inkább megmutatom, hogy az általam teremtett szituációkban miképp viselkedik, milyen döntéseket hoz a figura, és így a cselekedetein keresztül rajzolódhat ki a jelleme. A sors által sodródó, a valamiféle külső erő hatására fejlődő, megváltozó karakter pedig mind közül a kedvencem. Ha az olvasó figyel, észreveheti, hogy a Ragnarök első fejezete után el is tűnik a falut felperzselő mitológiai szörnyeteg, és onnantól kezdve minden arról szól, hogy a szereplőinkkel mi történik, hogyan utaznak, sodródnak, miképp változik viszonyrendszerük, milyen felismeréseket tesznek, miben hisznek, ha hisznek egyáltalán. Bevallom, ez nem is annyira szándékos nálam, mint inkább ösztönszerű: bármilyen közeget is teremtek, elsősorban mindig az emberről írok.

Becsület, ősi törvények, egy az egy ellen küzdelmek, a kihívás, a kihívás elfogadásának gesztusa: van ebben a világban valami felemelően nemes, romantikusan tiszta. Kicsit olyan, mintha ennek a tisztaságnak a felmutatásával a jelenről is kritikát mondanál.

Minden bizonnyal így van. Párszor próbáltam már önelemzést végezni, és mindig arra jutottam, hogy számomra az írás valahol menekülés is. Boldog, kerek életet élek, vidám ember vagyok, de mégis – az, hogy tolószékesként folyamatosan hatalmas erejű harcosokról, az erő világáról írok, tagadhatatlanul eszképizmust sejtet. Ez egészen addig talán nem is baj, amíg mások számára is érthető, élvezhető, tartalmas szöveget vagyok képes írni, ami szól is valamiről, nem csak a saját szórakoztatásomat szolgálja – különben nem is nevezhetném magam írónak. A becsület, a csapatszellem, a közösség ereje, a tiszta, őszinte gesztusok, sőt még a lovagi eszmerendszer is olyasmi, amiben még a XXI. században is hajlamos vagyok hinni, tudok vele azonosulni – emiatt pedig szeretek azokról az időkről írni, amikor az efféle felfogás még általánosnak volt mondható.

Van egy jellemző jegy, ami a Ragnarök szinte minden figurájában megjelenik: a könyörtelenség. Leszakítja, szétvágja, összetöri – ha bír vele: megöli. Más értéke volt egy egyes ember életének a viking közösségben, mint a mai nyugati civilizációban? Vagy mi az, ami miatt ennyire magától értetődő a vikingéknél, hogy ha erősebb vagyok, elvehetem a másik életét?

Amikor elkezdtem háttérinfókat gyűjteni a Ragnarökhöz, érdekes következtetést vontam le: ahhoz, hogy megértsd a magyar középkort, harminc szakkönyvet sem elég elolvasnod, de ahhoz, hogy megértsd a vikingeket, elég három is (már ha jól választottál). Ez pedig azért van, mert az óskandináv társadalom még a középkorban is inkább egy ősközösségi modellre épül. Meglehetősen kevés a kaszt, általában a legerősebb uralkodik, és feltűnő a természetközeli életfelfogás is. Minden a végletekig letisztult, szinte faék-egyszerűségű: van egy olyan sejtésem, hogy a tipikus viking eleve nem szerette a bonyolult megoldásokat. A zord északon, ahol folyamatosan hideg van, télen hónapokig nem jön fel a nap, termőföld meg alig akad, szóval egy ilyen kemény helyen tényleg csak a legerősebbek maradhattak életben. Úgy is mondhatnám, az ottani embereknek a génjeikbe volt kódolva a könyörtelenség, mert egyszerűen ez kellett ahhoz, hogy egyáltalán fennmaradjanak: azok a szerencsésebb éghajlatú országokban élő krónikások, akik démonoknak írták le a vikingeket, valószínűleg el is pusztultak volna olyan helyen, amelyet ezek a pogány barbárok évezredek óta az otthonuknak neveztek. Tehát igen, az emberi élet értéke egészen más volt akkoriban. Persze ott is voltak szabályok, gyilkolni sem lehetett csak úgy lépten-nyomon, de a Ragnarök szereplői rögtön a könyv elején teljesen kiszakadnak még ebből a kezdetleges, durva társadalomból is – nekik már nincs veszíteni valójuk.

A Ragnarökkel kiléptél a keresztény Európa történeti díszletei közül, és egy pogány világ metafizikus örvénylését mutatod be. Csak kaland volt? Maradsz északon, vagy visszatérsz a lovagjaidhoz? Mik a terveid?

Már vissza is tértem a lovagjaimhoz, hiszen írom az Anjouk című regénysorozatom első kötetét. Miután több mint négy évig dolgoztam a Non nobis, Domine című kétkötetes történelmi regényemen – mely akár az Anjouk előzményének is tekinthető –, most úgy érzem, mintha nem is egy formálódó regényt írnék, hanem hazatérnék a XIV. századba. Ismerem azt a világot, négy évig éltem együtt a szereplőivel, így most nagyon jó érzés megint köztük lenni, és követni a sorsukat (no meg a fiaik, unokáik sorsát) további hetvennégy éven keresztül. Sokkötetes regényfolyamnak ígérkezik az Anjouk, magam sem tudom, hány évig tart majd, mire befejezem – az sem elképzelhetetlen, hogy a most nyolchónapos kisfiam addigra már folyékonyan tud majd olvasni. A későbbi esztendőkre pedig számos tervem van, ezek között szerepelne egy komolyabb történelmi regény is a 700-as, 800-as évek Skandináviájáról – nem fantasy lenne, hanem egy ember életét, és így a teljes akkori társadalmat, az ottani történelmet bemutató regény. A legtöbb tervem a magyar középkorral kapcsolatos, de formálódik a fejemben ifjúsági kalandregény, sci-fi, sőt riportkönyv is. Erős túlkínálat van az agyamban, úgyhogy kénytelen vagyok keményen szelektálni, mert félő, hogy az összes ötletemet soha nem tudnám megírni.

Szabó Tibor Benjámin
Új Könyvpiac
2014. április