kedd aug. 22

Az író válaszol: Bíró Szabolcs

Bíró Szabolcs 1988-ban született a felvidéki Dunaszerdahelyen. Íróként, újságíróként, kiadóvezetőként, művelődésszervezőként egyaránt ismerik. Első regénye 2007-ben jelent meg, amit akkor még Francis W. Scott néven publikált. 2009-ig összesen hat könyve látott napvilágot ezen az álnéven. 2010 első napja óta kizárólag polgári nevén publikál, saját bevallása szerint székirodalmat ír, és egyre megszállottabban fordul a történelem, a középkor felé. Első igazán sikeres regénye a Sub Rosa című kultúrtörténeti thriller volt, a szakmai hírnevet azonban a 2012-ben megjelent Non nobis, Domine című kétkötetes történelmi regény hozta meg számára. Tizenegy éven keresztül aktívan zenélt, ebből kilenc évig a Csak Van zenekar énekeseként, mellyel 2007-ben felvették 1 című promóciós CD-jüket, 2011-ben pedig kiadták első nagylemezüket, a Mindennek a teteje című albumot, mely a szerző Zsírkígyó című kisregényével egybecsomagolva jelent meg. Jelenleg szülővárosában él feleségével, Bíró Huszár Ágnessel, aki egyben múzsája és első számú kritikusa is, és kisfiukkal, Bencével, aki kerekebbé és még boldogabbá tette az életüket. 2014 tavaszára várható új regénye, a Ragnarök című viking saga megjelenése, és már dolgozik a hatkötetesre tervezett Anjouk-sorozaton is, melyet 2015-ben indítana útjára, és amely regényes formában mutatná be a teljes XIV. századi magyar történelmet.

Mikor érezte életében először, hogy írnia kell? Mi lett ennek az első írásnak a sorsa?

Nagyon kicsi lehettem még. A mesélőkészségem már óvodás koromban megvolt, de ekkor még természetesen nem írtam le az általam kitalált történeteket. Két konkrét esetre emlékszem, amikor már papírra vetettem a gondolataimat. Hét-nyolcéves lehettem, amikor egy négy sorból álló iskolai feladatot úgy oldottam meg a munkafüzetben, hogy az a négy sor egy rímelő kis versikét adjon ki. Az első „regényemet” is valamikor nyolcéves korom körül írtam, ez volt Az indiánok és Bölényszarv, a törzsfőnök című történet. Összekapcsoltam egy halom papírt, megrajzoltam a borítót, aztán írtam, amennyi belefért. Ezt később édesanyámnak ajándékoztam, szóval elvileg valahol még mindig meg kell lennie.

Innentől számítva sokáig tartott, mire elkezdte aktív írói pályáját?

Ha pusztán az éveket számoljuk, eltartott még tíz-tizenegy évig, mire az első könyvem megjelenhetett, ami így soknak tűnik, viszont azt is tudni kell, hogy az első (kis)regényem megjelenésekor még csak tizenkilenc éves voltam. Szerencsés vagyok, hiszen nagyon fiatalon léphettem az írók útjára, de ezt az első könyvet is számtalan novella, kisregény, újságcikk előzte meg. Csaknem azóta írok, amióta az eszemet tudom.

Ha az első könyve megjelenésére gondol, milyen érzések, gondolatok jutnak eszébe? Esetleg egy anekdota ennek kapcsán?

Máig emlékszem arra a különleges, katartikus hangulatra, amit a bemutatkozó könyvem megjelenése okozott. Amikor a nyomda kiszállította a Naplemente című krimimet, az csupán háromszáz példány volt, nem töltött meg két doboznál többet. Ott álltak a dobozok a szobámban, és csak néztem őket. Nem túlzok, amikor azt mondom, az a könyv semmilyen terjesztést nem kapott, nem került be semmilyen hivatalos rendszerbe (leszámítva a köteles példányokat), úgy osztogattam szét kézből, de ez engem akkor és ott nem is érdekelt. Kisebb sokkhatás alá kerültem, szédültem, alig kaptam levegőt: teljesült az álmom. Élénken él bennem ez az emlék, de ezt csak az első könyvem megjelenésekor éreztem. Minden új regényem megjelenése nagy öröm számomra, de ilyen intenzív, különleges élményem csak akkor egyszer volt. És igen, kapcsolódik ehhez egy anekdota is. Édesanyám büszkén hordozta magával a könyvemet mindenhová, megmutatta az összes ismerősének és munkatársának. Az egyik kolléganője elolvasta a fülszöveget, mely szerint egy fiatal harvardi régészcsapat ásatásokat végez a chilei őserdőben, de egyikük eltűnik, majd holtan, félig-meddig elásva találnak rá. Ezt az ügyet kell kinyomoznia a Frank Wilson nevű, különc detektívnek és inasának, Andrénak. Szóval ez a kolléganő elolvasta a fülszöveget, majd kerek szemekkel édesanyámra meredt, és azt kérdezte: „És a fiad ott volt, amikor ez megtörtént?!”

Hogy látja, mennyit, illetve miben változott írói stílusa és látásmódja, amióta az első könyve napvilágot látott?

Rengeteget változtam. Az a fajta író vagyok, aki megszívleli a kritikát, és aki sosem elégedett igazán önmagával, a teljesítményével. A könyveimet agyonjavítom, a kéziratokat több megbízható szakember kezébe adom megjelenés előtt, de bármennyire is hozom ki magamból a maximumot, már a megjelenés másnapján neki tudnék esni az adott regénynek, hogy ismét átjavítsam, faragjam, csiszoljam, szépítsem. Szerintem ez a titka annak, hogy a legelső és a legutóbbi regényemet összehasonlítva akár úgy is tűnhet, mintha két különböző ember írta volna őket. Hogy miben változtam, azt nem tudom megmondani, szerintem szinte mindenben. Most már, a tizedik könyvemen túl merem azt mondani, hogy lett egy sajátos elbeszélői stílusom, de még most is tanulok, változom, igyekszem csiszolódni. Szerintem sosem leszek elégedett, és ez így van jól.

Mindig is azt a műfajt szerette volna művelni, melyet ma is képvisel?

Érdekes módon nem. Krimiíróként kezdtem, onnan jutottam el szép fokozatosan a történelmi regényekig, azon belül is a magyar középkorig. Azt hiszem, innen már nem nagyon megyek sehová, legalábbis egy jó pár évig nem.

Mi az elsődleges célja íróként?

Végigírni csaknem a teljes magyar középkort, mindezt pedig élvezetes stílusban tenni meg, hogy az olvasó a regényeim első oldalától az utolsóig remekül szórakozzon, és közben még kapjon is valami pluszt. Eddig huszonkét évet sikerült felölelnem a korszakból, a következő tervezett regénysorozatommal pedig még hetvenhárom évet mesélek el. Ha az azutáni regénysorozatomat is meg tudom írni, az már összesen kétszáz év lesz, azaz a teljes 13. és 14. század. Fokozatosan haladok, és reménykedem benne, hogy sikerül.

Eddigi pályája során mely könyve az, amelyikre a legbüszkébb, és miért?

Az eddigiek közül egyértelműen a Non nobis, Domine viszi a prímet, és ez áll legközelebb a szívemhez is. Igaz, ez a regény két kötetben jelent meg (Kelet oroszlánja és Az utolsó vörös barát alcímekkel ellátva), de együtt adnak ki egyetlen monumentális, kerek történetet. Ahol jelenleg tartok, onnan merem azt mondani, hogy ez a magnum opusom, ami mellett minden eddigi könyvem eltörpül. No de ez még csak az előzménye valami sokkal nagyobbnak…

Miről fog szólni a következő könyve? Miért fontos önnek ez a téma?

Legközelebb – azaz, ha minden igaz, 2014 tavaszán – a Ragnarök című viking sagámat veheti kézbe a közönség, mely tulajdonképpen egy történelmi alapokra helyezett fantasy. Számomra azért fontos ez a könyv, mert kiskoromtól kezdve szerettem volna egy vikingregényt írni, csak valahogy sosem jutottam el odáig, hogy tisztességesen áttanulmányozzam a skandináv történelmet, szokásokat, vallást és kultúrát. Most végre ez az álmom is teljesül, és ami szerintem fontos, az írás során is nagyon jól érzem magam, számomra is meglepően otthonosan mozgok ebben a félig megteremtett, félig felidézett világban. Hogy úgy általánosságban merem-e fontosnak nevezni ezt a könyvet, arra az a kiábrándító válaszom, hogy nem. Viszont irtózatosan izgalmas és szórakoztató lesz! Ahelyett, hogy okítani akarna, a Ragnarök a szórakoztató műfaj legfontosabb célját testesíti meg: szórakoztat, kikapcsol, és az elejétől a végéig pörög, nem áll meg. Ami a Ragnarök után következik, arra már merem azt mondani, hogy fontos téma, de ennyire még ne fussunk előre...

Van írói példaképe?

Van, méghozzá kortárs és magyar: Bán Mór az, a Hunyadi-sorozat írója. Sokat adott (és folyamatosan ad is) nekem a könyveivel, és ő tehet arról is, hogy a magyar középkort csak 1395-ig akarom megírni, mert oda, ahova ő a Hunyadival merészkedett, én már feleslegesen mennék. Első igazi mesteremről is illik szót ejtenem, akit úgy hívnak, hogy Lőrincz L. László. Kamaszkorom nagy hőse ő, aki az emberségéről is tanúbizonyságot tett, amikor bő másfél évig minden egyes irományomat elolvasta és véleményezte, tanácsokkal látott el engem, a vadidegent. Sosem felejtem ezt el neki, máig döbbenetesnek tartom, ha belegondolok, hogy mennyire odafigyelt rám. Amikor pedig először találkoztunk az egyik felvidéki dedikálásán, még ő kérdezgetett engem, hogy jelenleg min dolgozom, és hogy elolvashatja-e, ha kész lesz. Szerintem akkor a fülem tövéig elvörösödtem.

Meg tudna nevezni egyetlen regényt, melyet olvasóként, magánemberként a legjobban szeret, vagy amit a legfontosabbnak tart?

Nem tudok egyetlen ilyen könyvet mondani, de igyekszem erősen leszűkíteni a kört. Először is Gárdonyi Gézától az Egri csillagok az, amit nem csak szeretek, de rendkívül fontosnak is tartok, ugyanis Gárdonyi volt az első, aki nem csak háttérnek használta a történelmet, helyette lámpásként tekintett a regényére, mely bevilágítja a történelem homályos folyosóit. A rózsa nevét Umberto Ecótól szintén rettenetesen szeretem: ha azt a regényt annak idején nem olvasom el, ma nem itt tartanék. George R. R. Martin A tűz és jég dala ciklusára is egyre jobban rákattanok, holott nem is olvasok fantasyt. Benyák Zoltán minden egyes könyvével képes lenyűgözni, de amit az Ars Fatalis és Az idő bolondjai című regényeivel letett az asztalra, az döbbenetes, varázslatos és megrendítő. És persze Bán Mór Hunyadi-regényfolyama az, amit semmiképp sem hagyhatok ki: egyedülálló teljesítménynek tartom a magyar irodalomban. Meghatározó olvasmányélményem, ami nem csak íróként, de magyarként is komoly támpontot nyújt nekem.

Póda Erzsébet
netBarátnő magazin
2013. december 16.