hétfő jan. 16

Kinek ír az író? – majdnem könyvheti interjú Bíró Szabolccsal

A Vörösmarty téren nemrégiben lezajlott könyv-biennáléra beszéltünk meg találkozót az újgenerációs történelmi regényírás ifjú császárával, Bíró Szabolccsal. Türelmesen vártuk sorunkat, hogy az olvasók és a különféle médiumok gyűrűjébe zárt fiatal mestert mi is megszólaltathassuk, de a siker kapujában akkora vihar csapott le a fővárosra, hogy be kellett látnunk: menekülés közben nehéz riportot készíteni. Végül abban maradtunk: Szabolcs „hazai pályán” fog játszani, tehát írásban válaszol kérdéseinkre. Íme!

Pontosan egy évvel ezelőtt jelent meg írói pályád eddigi legjelentősebb könyve, a Non nobis, Domine c. regény első része. Hogyan tudnád összegezni ennek az esztendőnek tapasztalatait? 

Érdekes volt végigkövetni az eddigi kritikai és olvasói visszhangokat, mert ennyire egyértelműen pozitív, lelkesítő visszajelzéseket még egyetlen könyvemre sem kaptam. Kiderült, hogy nem csak én élveztem azt a bő négy évet, amit a Non nobis, Domine világra hozatalával töltöttem, hanem az olvasók is nagyon szeretik az eddigi leghosszabb, legkeményebb munkám gyümölcsét. Számomra a legkülönösebb talán az, hogy már vannak, akik a rajongóimnak nevezik magukat – az ilyesmit nem könnyű megszokni, bár persze rendkívül imponáló. A legbüszkébb viszont arra vagyok, hogy több komoly hagyományőrző is az olvasóm lett. Ez számomra egy nagyon komoly elismerés, mert amiről én csak írok, azt ők a valóságban is kipróbálják, átélik, és ha nem kifogásolják az egyes jeleneteket, abból tudom, hogy valóban jó munkát végeztem. Ehhez egyébként egy vicces történet is tartozik, ugyanis a regény második kötetében, Az utolsó vörös barátban az Abákkal gyűlik meg Anjou Károly baja, a valóságban pedig van Anjou-párti és Aba-párti hagyományőrző ismerősöm is. Ők nemrég összemérték az erejüket Kerekiben, és hát a történelem megismételte magát: ismét az Anjou-oldal győzött.

Mivel beszélgetésünk eredetileg a könyvhéten zajlott volna: ebben a hatvanhat tévécsatornás, smarttelefonos világban milyen érveket tudnál felsorakoztatni a regényolvasás mellett?

Erre sajnos nincs varázsige. Az elmúlt évek alatt rájöttem, hogy teljesen felesleges erről beszélni, rádumálni a nem olvasó tömegeket az olvasásra. Ez így nem működik. Inkább az állandó tevékenységemmel – nem csak íróként, hanem rendezvényszervezőként is – küzdök azért, hogy az emberek olvassanak, és szeressék a könyveket. Az eddigi alig több mint ötéves írói pályám alatt már négy emberről tudok, akit én csábítottam át az olvasók táborába, ez szerintem jó arány. Volt köztük kamasz és fiatal felnőtt is, a legnagyobb sikeremnek pedig a kisebbik öcsémet tekintem. Tizenegy év van köztünk, szóval amikor én már javában az irodalommal foglalkoztam, ő még tíz éves sem volt. Rendkívüli energiák tomboltak benne, minden este fel-le rohangált a házban, visítozott, épp, ami eszébe jutott. Nekem meg az jutott eszembe, hogy leültettem az ágyamra, és jó nagy átéléssel, pár este alatt felolvastam neki Neil Gaimantől a Csillagport. A család egyszerűen nem akart hinni a szemének: Zolika minden este vagy két órán keresztül csendben ült az ágyamon, és összevont szemöldökkel, eltátott szájjal hallgatta a mesét. Utána jött sorban a többi könyv: Lőrincz L. László régi sci-fi kisregényei, Simon Scarrow első római légiós regénye, majd az általam írt könyvek. Végül azt mondtam Zoli öcsémnek, hogy ha kíváncsi a következő könyvre, azt már magának kell kiolvasnia. Azóta él-hal a regényekért, George R. R. Martin embertelenül hosszú, A tűz és jég dala c. eposzával például pár röpke hét alatt végzett. Van egy svédországi (olvasóból lett) jó barátom, ő általában azt csinálja, hogy kiválaszt a kamasz fiának egy könyvet, majd pedig elmagyarázza a gyereknek, hogy fiam, ez itt lesz a vitrinben elzárva, de ez nem neked való, meg ne lássam, hogy ezt olvasod. Ezzel a módszerrel sikeresen nevelt könyvmolyt a gyerekből.

Regényed alapján úgy tűnik: alaposan beleszerelmesedtél a középkori magyar történelembe.  Sokan viszont így vélekednek: „miért kéne azzal foglalkoznom, hogyan éltek ötszáz évvel ezelőtt az emberek?”  A könyvhöz hasonlóan: mivel tudsz érvelni a történelemmel való foglalkozás mellett?

Nem kell érvelnem mellette, nem is szeretném senkire ráerőszakolni, hogy szeresse a történelmet. Mindezt annak ellenére mondom, hogy úgy tartom, aki nem akarja megismerni a múltját, a népe hagyományait, a gyökereit, az – lelki értelemben véve – szegény ember. Erőszakkal viszont tényleg nem lehet elérni semmiféle ráhangolódást. Az emberek többségét szerencsére megfogják a középkor külsőségei, hiszen az évszázados távolság meséssé, misztikussá teszi ezt a korszakot. Aki pedig még közelebbről szeretné megismerni, az bátran belelapozhat többek között az én könyveimbe is (ügyelek rá, hogy minden regényembe bele lehessen olvasni számos weboldalon), és eldöntheti, hogy érdekli-e őt ez az egész. Ahogy az olvasáshoz is sikerült már pár embernek kedvet csinálnom, úgy sikerült a történelemmel nem foglalkozó olvasókat is elcsábítanom, akik megszerették az általam életre keltett középkort.

A legnagyobb közösségi oldalon elárultad olvasóidnak, hogy éppen a vikingekről írsz. Az Anjouk után hogyan kerültek írói látószögedbe e derék északi harcosok? Szerepel-e a terveid között nemzetközi áttörés?

Valójában az Anjouk előtt kerültek képbe a vikingek, hiszen kisiskolásként már egyszer elhatároztam, hogy majd egyszer valamikor megtanulom a történelmüket, a kultúrájukat, és írok róluk egy regényt. Fogalmam sincs, mire vártam, miért nem vágtam bele azonnal a tanulmányozásukba, mindenesetre az évek során teljesen elfelejtettem ezt a tervemet. Aztán a Non nobis, Domine megírása után meghallottam egy dallamot (ez szerepel a készülő regény könyvtrailerében is), aminek már az első pár taktusa hihetetlen dolgot művelt az agyammal, ugyanis előrángatta onnan a vikingeket, és percek alatt egy kerek történet állt össze a fejemben. Így született meg a Ragnarök ötlete, amin jelenleg dolgozom. Egyébként semmiféle nemzetközi áttörés ötlete felett nem dörzsölgettem a tenyerem gonosz, sunyi vigyorral, egyszerűen csak ez a téma jött most szembe velem. Amúgy értem a kérdés lényegét is, tehát hogy mi köze a magyar történelem szerelmesének a vikingekhez, de még erre is van racionális magyarázatom: Szent István király bizánci mintára keleti vikingekből (varégokból, vagy más néven ruszokból) állíttatta fel a testőrségét. Ebben az időszakban jó hat-nyolcszáz termetes viking élt a Kárpát-medencében, de említhetnék még korábbi példát is, amikor az Etelközben közvetlen szomszédok voltunk, és szoros hadi, diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatban állt egymással a két nép. Tyrker legendájáról nem is beszélve, aki egyesek szerint magyar lehetett, és aki Leif Eriksonnal elhajózott egészen Vinlandig, azaz Észak-Amerikáig. Szent Istvánra visszatérve, bizonyos források szerint volt neki egy kedves kardja is, egy kiváló északi penge, egy ulfberht. Hát valahogy így lehetséges, hogy magyar emberek vikingekkel (is) foglalkoznak.

Gondolkodtál-e már azon, hogy – legalább egy-két könyv erejéig – sutba dobod a történelmet, és kipróbálod magad más műfajokban? Akár a saját életedről is írhatnál, hiszen – ahogy mondani szokták – nem semmi, amit végigcsináltál: gyermekként tolókocsiba kényszerültél, és ebből a vert helyzetből küzdötted fel magad a csúcsra.

Az a helyzet, hogy a tizedik könyvemmel jutottam el végre az igazi történelemhez, hiszen korábban krimit, gengszterregényt, rock-kisregényt, sőt még drámai történetet is írtam egy hóhérról. A Non nobis, Domine az első igazi történelmi regényem, és eszem ágában sincs letérni az útról, amire sikerült rátalálnom. Egyébként is rengeteg ötletem van, amit szeretnék megírni: a legalább hatkötetes Anjoukat, a négykötetes Bátorokat, egy különleges szerkezetű regényt Kun Lászlóról, aki egy igazi punk volt a maga idejében, és nagyon csábít Bulcsú horka élete is: szeretnék egy izgalmas trilógiát írni Vérbulcsúról, aminek a végén Lehel vezér belefújna a kürtjébe, majd maga elé küldené vele Konrád lotaringiai herceget szolgának a másvilágra. Rettenetesen izgat a magyar középkor, sok mindent el szeretnék belőle mesélni. Van egyébként egy rögeszmém, miszerint életemben fogok írni egyetlen vaskos sci-fit, de csak egyet, és abban mindent elmesélek, amit ebben a műfajban mondani szeretnék.
Az életrajzi regényt meg hagyjuk a fenébe, nem szeretnék senkit sem megbántani, de nevetséges, ami ma a magyar könyvpiacon zajlik. Huszonöt éves leszek nyáron, bőven van még mit csinálnom, megélnem és létrehoznom. Az én munkásságom középpontjában nem Bíró Szabolcs áll, nem ő az érdekes, hanem az, amit az álmaiból megvalósít. Nem én vagyok a munkásságom célja, eszem ágában sincs valamiféle hamis piedesztálra emelni magam, és a személyes, intim dolgaimról könyvet írni, amit aztán szenzációként lobogtathatok.

Egyik interjúdban azt vallottad: az a fajta író vagy, aki a közönségnek ír. Mégsem – bocsánat a kifejezésért – „nyalsz be” a különböző irodalmi vagy fél-irodalmi trendeknek, például a mostanság mindent elsöprő erotika-hullámnak. Hogy is van ez? Kinek ír az író (saját magának, avagy olvasó-közönségének)? 

Valóban ezt hangoztatom, amióta csak dolgozom, de ezt úgy értem, hogy fontosabb nekem az olvasóim visszhangja és szeretete, mint egy-egy díj. Egyébként egy konok fafej vagyok, mert mindig arról írok, ami érdekel, mindig azt írom meg, ami igazán bennem van. Mindezt igyekszem a lehető legjobban csinálni, mert a fafejűségem mellett maximalista is vagyok, és szeretnék minőségi munkát kínálni az olvasóimnak. Egyébként őszinte ember vagyok, nem nagyon tudok mást mutatni kifelé sem, mint amit igazából érzek vagy gondolok. Egyszer lehetőségem volt nagyon jó pénzért, megrendelésre megírni egy háromszáz oldalas könyvet, melynek adott volt a témája, a szinopszisa. Nagyon szerettem volna megkeresni azt a pénzt, de két hónap alatt tizenöt oldalt izzadtam ki magamból, és az a tizenöt oldal is valami borzalom volt. Sok író kapva kapott volna a lehetőségen, én pedig köszönettel visszautasítottam. De hát Gárdonyi sem felkérésre írta az Egri csillagokat, Ridley Scott vagy David Fincher legjobb filmjei is azok voltak, amiket ők maguk akartak megcsinálni. Az AC/DC producere például elkezdett elég erőszakosan kombinálni Bon Scott halála után, hogy most ez és ez a fiúbanda a trendi, ilyet kéne csinálni. Angus Youngék (akkor már az új énekessel, Brian Johnsonnal az élen) erre azt hazudták neki, hogy szeretnének még kicsit pihenni, és csak utána nekilátni az új albumnak. Végül a producer távollétében megírták és felvették a Back In Black albumot, ami tudomásom szerint harminchárom éve a legnagyobb példányszámban eladott hard rock lemez. Hol vannak most az akkor trendi fiúcsapatok, és hol van azóta is az AC/DC? Nem szabad lefeküdni a trendeknek, egyszerűen tilos.

És most pimasz módon evezzünk magánéleti vizekre! Augusztus elejére van betervezve fiad, Bence születése. Mit is kérdezhetne egy riporter mást, mint a következőt: ha a lurkó felnőve majd írói pályára szeretné adni fejét, lebeszéled, avagy támogatni fogod?

Bencét szándékom szerint az irodalom és a történelem szeretetére fogom nevelni egész pici baba korától kezdve. Ha egyszer író szeretne lenni, természetesen minden erőmmel támogatom, és igyekszem neki átadni minden tudásomat. Ugyanakkor óva intem majd, hogy ebből nem lehet megélni, mindenképp kell mellé egy – vagy több – rendesen fizető állás is.

Mivel a hokum.hu eredetileg egy filmes újság, zárásként azt kérdezném: mit szólnál hozzá, ha egy napon film készülne a Non nobis, Dominéből, vagy bármely más könyvedből? Látsz-e ilyesmire esélyt?

Ó, ettől sajnos nem kell komolyan tartanom, hiszen nálam sokkal nagyobb írók sem jutnak ilyen lehetőség közelébe. Természetesen, ha lenne rá szándék, és persze rendes költségvetés, plusz profi stáb, nem mondanék nemet a filmforgatásra. Amíg azonban hat darab fantasy-kosztümös lovas alkotná Csák Máté hadseregét, addig a regény inkább maradjon meg regénynek. Most egyébként nagyon izgulok, mert a kedvenc regénysorozatom, Bán Mór Hunyadija állítólag kapott húszmillió dollárt, és kanadai-magyar koprodukcióban film készülhet belőle. Tűkön ülve várom a végeredményt, győzelemnek könyvelném el, ha magyar történelem témában születne egy igazán jó film.

Villax Richárd
Hokum.hu portál
 2013. június 25.