hétfő márc. 27

Bíró, aki korántsem csak író

Könyvheti interjú Bíró Szabolccsal, a Sub Rosa és a Non nobis, Domine sikerkönyvek szerzőjével.

Rövid történelemóra után a Könyv születésénél bábáskodunk, majd megtudjuk, hogyan nem lett Szabolcsból megasztár - ellenben miként lett a kék hírek sztárja. Megismerjük a székirodalom lényegét, és hogy milyen a trianoni határtól kicsit északabbra élni.

- Hogyan jut eszébe egy huszonéves srácnak, hogy a középkorról és a templomos lovagokról írjon? Miért szerettél bele ebbe a témába?

- Kedvenc kérdésem, mindenki felteszi, de senkinek sem tudok válaszolni. Vannak ilyen kedvenc kérdések – remélem, te nem fogod megkérdezni – például: "honnan jönnek az ötleteid?" De ez még annál is nehezebb! Hogyha óvodás koromban nem lovagos játékokat kapok Karácsonyra a szüleimtől, hogyha nem visznek el a krasznahorkai várba, hogyha nem látom néhány éves koromban az Exkaliburt, majd hétévesen a Rettenthetetlent, akkor lehet, hogy nem kezdek a templomosok iránt rajongani, és lehet, hogy nem írom meg a Sub Rosát. Ez mind-mind odáig vezetett, hogy elkezdjem írni a Non nobis, Dominét. 2008 nyarán jegyzeteket készítettem a Sub Rosához, és ekkor találtam egy fél mondatos utalást a magyar templomosokra. Ez fejbe vágott. Úristen, voltak magyar templomosok! Erről miért nem beszél senki? Elkezdtem olvasgatni róluk. Megtudtam, hogy a muhi csatában a királyunk azért maradt élve, mert testükkel, életük árán védelmezték őt.
Amikor a Sub Rosa legelején voltam, már akkor tudtam, hogy történelmi regényt akarok írni a templomos lovagrend magyar ágáról. Azután jött egy újabb impulzus, hogy sokkal jobban ártsam bele magam a magyar középkorba. Azelőtt semmit sem tudtam Károly Róbertről, azóta viszont a kedvenc magyar királyom Mátyás mellett. Annak dacára, hogy olasz volt. :) Mindenki ellene van, mindenki hátráltatja, szinte csupán egy kiskirály a sok közül. A semmiből, egy széthulló birodalomból egy olyan virágzó, egységes királyságot hagy a fiára, Nagy Lajosra, amilyenre több mint száz éve nem volt példa. Ez beindította a fantáziámat. Valóban, először a templomosok jöttek, azután ez egyre jobban átalakult. Egyre kevésbé a templomosokról szóló kalandregény lett, és egyre inkább történelmi regénnyé vált az anyag a kezem alatt.

- Előbbre való-e nálad a kaland a történelmi hűségnél?

- Alapvetően azt mondom, hogy nagyon elhanyagoljuk a magyar történelmet. Vannak regényeink a török korról, a kuruc korról, és kábé ennyi. A középkorról szinte semmi, vagyis leginkább gyermekkönyvek születtek.
A Non nobis, Domine esetében előre megvolt a fejemben egy bizonyos cselekményváz. Kitalált ember a főszereplő, Attila, kitalált személy a nagybátyja, aki őt lovaggá neveli: Bátor Vilmos, és a közvetlen hozzátartozóik. Eközben egy adott korban játszódik mindez, és a háttérben valós alakok mozognak. A fiktív szereplők számára ki volt találva, mit csinálnak, mi fog velük történni, hogyan csatáznak, szeretnek, halnak meg. Ezek után olvastam hozzá a történelmi hátteret, hogy minek kell történnie a valóságban. Rájöttem, hogy ez sokkal brutálisabb és izgalmasabb, mint amit én elképzeltem. Éppen ezért nem szükséges, hogy átírjam a történelmi hátteret a kaland érdekében. Egy olyan fejezet van a regényben, a címe Vasseprő, ez egy olyan "mini-háború" az országon belül, ami nem történt meg. Ez az én revansom, azért, amit a nagynemesség művelt az országgal éveken keresztül. Ha nem jön Károly Róbert, lehet, hogy nem kell 200 évet várni Mohácsig, és hétszázat Trianonig. Ennyit a Vasseprő-hadműveletről, a többit olvassátok el, de ezen kívül tényleg nagyon igyekeztem, hogy minden úgy történjen, ahogy történt, és akkor, amikor.
A Sub Rsa megint más. Az egy krimi, kaland illetve egy konspirálós regény. Ott éppen az a lényeg, hogy a különféle elméletek ütközzenek egymással. A Non nobis, Domine egy történelmi regény akart lenni, emiatt sokkal fontosabb, hogy korhű legyen, és valósághű.

- Ahogy a te fantáziádat a templomos lovagok története, az enyémet a névváltoztatás-sztori mozgatta meg. Francis W. Scottból hirtelen Bíró Szabolccsá avanzsáltál.

 - Nem olyan hirtelen. Volt ott egy féléves "brainstorming". Az angol álnév használata egyenes következménye volt annak, hogy Leslie L. Lawrence könyveket olvastam kamaszkoromban. Az első könyveim kapcsán nem is tudnám tagadni az ő hatását. Áldozatul estem annak a magyar írókat sújtó tévképzetnek, hogy angol álnéven kell publikálni. Ezt valami hülye kitalálta a húszas években, és ez azóta aranyszabály. Pár éve kezdte el néhány magyar kiadó - mint például az Ulpius-ház meg az Agave – támogatni azokat a szerzőket, akik magyar néven írnak. Az volt a koncepció, hogyha már magyar vagy és magyar nyelven írsz, légy szíves ezt ne James XY álnéven tedd, hanem magyar néven. Sokáig talán mindez fura volt néhány embernek, de ma már elfogadott ez, és nem fogynak így se rosszabbul a könyvek.
Eleinte – még nagyon-nagyon fiatalon – szabályként vettem, hogyha krimit és thrillert írok, azt angol álnév alatt kell tenni. Amikor negyedikes gimnazista lettem, év elején megkaptam A rózsa nevét, Umberto Eco könyvét. Felszántotta az agyamat, ilyen intenzív élményt nem adott addig egyetlen könyv sem.
Először nem is a névváltoztatás került elő, hanem hogy más témákkal kell dolgoznom. Hogy talán nem elég, ami mellett tévé- és rádióinterjúkban teljes mellszélességgel kiálltam, hogy nekem az teljesen megfelel, hogy gyilkosságtól felderítésig eljutó krimiket írok, és hogy strandokon árusítják ezeket.
Bármennyire is szerettem a saját magam által kitalált karaktereket (akiknek legtöbbjét sorozatra terveztem), búcsút vettem tőlük végül, de egy fél éves gondolkodási idő kellett hozzá. Ha váltok, azt csak drasztikusan lehet megtenni. 2009 január elsején lejött több szlovákiai magyar hírportálon, hogy "Bíró Szabolcs megölte Francis W. Scottot". Nagyon sokan kattintottak rá, mert azt hitték, gyilkossági hír. Estére megelőzte az összes politikai cikket.
A témák mellé gondoltam, hogy akkor már nem lehetek Francis W. Scott, mert már valaki más vagyok, aki mást képvisel. Akkor leszek Bíró Szabolcs! Nehéz döntés volt, hiszen ez már az a nevem, ami a papírjaimon is szerepel, azt levetkőzni többé már nem lehet. Már nem egy kitalált figurára dobálják a köveket, akik dobálják, hanem rám.
Azelőtt simán megjelent évi három könyvem, úgy, hogy két hónap alatt megírtam egyet. Az volt az első szabály, amit meghoztam magam számára, miután Bíró Szabolcs lettem, hogy nem írunk két-három hónap alatt könyveket, mert nem lehet. A Sub Rosa  másfél évig készült, a Non nobis, Domine három és fél évig. Nem azt mondom, hogy ezentúl minden könyvemet három évig akarom írni, de sokkal megfontoltabban, lassabban akarom. És amikor kész, nem odadobni a kiadónak, hanem egy nyersanyagnak tekinteni, és legalább háromszor átellenőrizni, majd odaadni korrektúrára, szaklektorálásra. Mindig az aktuális tudásomhoz képest legerősebb végtermékre törekszem. Maximalista vagyok.

- Mindenképpen fel szeretnék tenni kérdést a zenekaroddal kapcsolatban. Mi újság ezen a fronton?

- Ez a zenekar, melyben énekelek, Csak Van, hiszen ez is a neve. Időnként vannak nagyobb céljaink, időnként csak vagyunk. Tavaly voltunk tíz évesek, bár én csupán hét éve vagyok a zenekarban. Kiadtunk a jubileum alkalmából egy lemezt Mindennek a teteje címmel. Volt egy nagyon jó lemezbemutató koncertünk, azóta jobbára pihenünk. Vannak koncertek, három éven belül új nagylemezt akarunk, meglátjuk, ebből mi lesz. Viszont hobbizenekar vagyunk, így is viselkedünk. Baráti társaság, mely addig fog működni, míg baráti társaság marad.

- Haveri kompániából majdnem Megasztárokká avanzsáltatok, majd furcsa fordulatot vett ez a történet.

- Jaj! Na, elmondom még utoljára. Szép naivan álltunk a dolgokhoz. Nagyon örültünk, amikor sorban vettük az akadályokat. Jött volna az a kör, amelyből már az élő showba válogatnak. Elénk raktak egy húsz oldalas szerződést, amiben nem csak azt kötötték ki, hogy fél évig bent kell laknunk, hanem négy és fél éves opciót is, de nem mennék bele bővebben, mert sok mindenkit sokkolnék ezzel. Dobosunk okfejtése tetszett a legjobban, aki azt mondta: a rabszolga-profil nem áll jól nekünk. Leültünk a rendező hölggyel, és közöltük: nekünk önálló életünk, munkáink vannak.

- A Facebook-oldaladat böngészvén leginkább tudatosságod a meglepő. Azt írod: jövőre két nem történelmi regényt írsz, majd utána tízet, ami történelmi. Magyarán szólva tizenkét könyvvel előre tervezel?

- Sokkal többel! Facebookon nem fogok felvázolni harminc regényt. Más kérdés, hogy azt a tízet azért tudom előre, mert az két sorozat. Viszont van bennem még két olyan történet, amit már nagyon meg kellene írni, de nem teljesen középkori téma. Az egyik a VITRIOL, így, csupa nagybetűvel. "Vizsgáld meg a Föld mélyét, és megleled a rejtett követ" - az ennek megfelelő latin mondatból képzett betűszó. Bölcsek köve keresése típusú regény lesz, a Sub Rosának közvetett folytatása, sokkal több, sokkal közelibb helyszínnel. Visegrád, Komárom és a lángoló Krasznahorka, amit, ugye, két gyerek gyújtott fel, persze itt a regényben máshogy lesz. A Sub Rosából ismert szereplők meglepetés-karakterekként felbukkannak majd. Ennek még úgy-ahogy van köze a történelemhez, de mai emberek spekulálnak, hogy „na, vajon hogyan történhetett”. A másik, jövőre tervezett könyv tőlem szokatlanabb műfaj, az lesz a címe: Holdfény szonáta. A Pokoli szimfóniák című kötetben jelent meg A Corelli-kísérlet, melynek a Sub Rosából is ismert bárzongorista, Petr a főszereplője. A másik központi figura maga az ördög, a történet pedig az éjszakai Prágában játszódik.
Ezek után az agyamat teljesen le fogja foglalni a középkor. A két sorozat közül, amelyet mindenképpen le akarok írni, az egyik a Bátorokról, másik az Anjoukról fog szólni. Előbbiek közül már két családtagot megismerhetett az olvasó a Non nobis, Dominében. Az ő felmenőikről szeretnék írni, négy generáció, mindegyikről egy könyv. Az első kötetnek már a címe is megvan: Kötél és kard. Ahol a Bátorokról szóló sorozat véget ér, ott kezdődik a Non nobis, Domine. Ahol pedig a Non nobis, Dominében utoljára találkozunk Anjou Károllyal, ott kezdődik az e királyi házról szóló sorozat. Mivel az időrendi sorrendet már amúgy is felborítottam - hiszen a gigantikus trilógiának pont a közepét kezdtem írni - az Anjoukkal kezdek, hiszen erre van beállva éppen az agyam.
Mindez folyamatos kétszáz év lesz a magyar történelemben, és ha ezt egyszer befejeztem, elmondhatom: végeztem egy olyan munkát, amire szükség van.

- Ez az elképesztő megtervezettség egy könyvön belül is megvan? Írsz vázlatot, vagy hagyod, hadd fusson a tollad?

- Muszáj vázlatot írni, még az egyszerű krimik esetében is. Viszont azután ettől el lehet térni. Ha fél évvel ezelőtt beszélgetünk, azt mondtam volna, kisebb eltérések lehetnek, azután visszatérek az eredeti történetvezetésre. Most pár hete csináltam egy olyan húzást, amivel saját magamat is megleptem, és amiatt attól a ponttól a történet végégig újra kellett értelmeznem mindent. Nagyon eltértem, mégis ez így volt jó. Nincs biztos recept.

- Rengeteg mindennel foglalkozol. Van-e fontossági sorrend?

- Van. Legelső helyen áll a család. Az úgymond hétköznapi, otthoni élet. Emiatt sokszor saját magammal kell megküzdenem, mert brutálisan munkamániás vagyok. de mindenképpen első a családom. Egyébként júliusban fogok nősülni. Ezen után következik az írás, a könyvkiadás, szerkesztés, meg rendezvényszervezés - ezeket vegyük egy kalap alá. Ez a munkám. Van egy kiadóm, a Historium, ez nem csak könyvkiadó, hanem rendezvényszervező "cégecske", magánvállalkozás. Mi szerveztük az éppen pár nappal ezelőtt lezajlott I. Historium Történelmi Napokat, egy középkori fesztivált a rozgonyi csata 700. évfordulója apropóján. A sorban ezután következik az éneklés, ami hobbi. Érdekes, hogy szigorú munkaként fogom fel az írást meg a könyvkiadást, de valahol mégis csak hobbi ez a kettő is, mert képes vagyok minden mást két pillanat alatt elfelejteni, amikor ezekkel foglalkozom. De végeredményben úgy különböztetem meg a munkát a hobbitól, hogy felteszem magamnak a kérdést: az adott dologért képes vagyok-e feladni valamit? A zenélésért 18-19 éves koromban még feladtam volna dolgokat, ma már nem. A Historiumért, úgy, ahogy van, fel is adnék, és fel is adok dolgokat. Meg a családért is.

…és mindemellett egy antikváriumban is dolgozol…

- Ott tökéletes nyugalom van ahhoz, hogy írjak. Mert ha én otthon maradok, abból regényírás nem lesz. Leszervezek egy történelmi fesztivált két óra alatt, meg a szerzőimnek dedikálást a könyvhéten, szervezkedek, marketingezek. Ezzel szemben, ha bent ülök az antikváriumban, az az egy-két vevő annyira nem zavar, nincs internet sem, csak nyugalom és csönd.

- Ezek szerint a Sub Rosa főszereplőjét, Lászlót, aki szintén antikváriumos, magadról mintáztad?

- Nem. Pont fordítva történt. Az antikváriumban még csak most novembertől vagyok. Most már kevésbé tűnik romantikusnak, mint amikor a regényt írtam. Viszont a vevők alacsony számát illetőleg nem tévedtem. Sőt, ha valaki véletlenül betér, az is inkább hoz, mintsem visz könyveket. Viszont jó ez így - erre azokon a napokon jövök rá, mikor (mondjuk egy környékbeli fesztivál miatt) van száz-százötven vásárlóm.

- Ha pofátlan kérdést is fel szabad tenni: melyik a megélhetés a sok minden közül?

- Sok kicsi sokra megy. Nem vagyok gazdag, lehet, hogy egyszer az leszek. Majd a sokadik Ulpius-könyv után, amikor már kígyózva állnak a sorok a dedikálásokon.

- Ha már szóba hoztad a magyarországi székhelyű kiadódat, úgy tűnik, eléggé mögéd álltak, ami a marketinget illeti. Egy időben a budapesti metró is Veled volt tele…

- Ez volt az álmom gyermekkoromtól. Hogy legyen kinek írni a történeteimet, ne magamnak és a barátaimnak, hogy legyen valaki, aki kiadja és eladja őket. Szerintem ez minden írónak az álma. Aki letagadja, az nem mond igazat.

- Tolószékben ülsz itt mellettem. Honnan veszed - ennek dacára - ezt a hatalmas életigenlést, ami benned lakozik?

- A színpadra is úgy jövök be a koncertjeim alkalmával: "itt van Közép-Kelet-Európa legvidámabb és leggördülékenyebb zenekara". :) Ha már itt tartunk, ehhez sokat adtak a zenésztársaim, akik nem csak hogy egyenrangúként kezeltek, hanem pofátlanul viccet csináltak az állapotomból. Otthon sem kezeltek soha hímes tojásként. Amíg tudtam, biciklivel jártam iskolába. Amikor már nem tudtam, akkor már nem, és ennyi a történet.

- Az általad úgy kedvelt történelem egyik butasága végett kénytelenek vagyunk leszögezni: a határ túloldaláról érkeztél. Milyen szlovákiai magyarnak, illetve szlovákiai magyar írónak lenni?

- Nem vagyok szlovákiai magyar író – én magyar író vagyok! Amióta az eszemet tudom, Dunaszerdahelyen élek, és azt sem mondhatnám, hogy ez egy elfogadó közeg, mivel teljes egészében magyar közeg. Ha jönnek hozzám könyvbemutatóra budapesti írók, ilyen kérdések merülnek fel, hogy vajon tud-e majd magyarul a recepciós, és hogy én segítek-e eligazodni. A recepciós nem TUD magyarul, hanem magyar, akárcsak a postás, vagy éppen a polgármester. Bárhová bemész, meg sem kell szólalnod, azt mondják neked: „jó napot kívánok”. Mégis, valahogy olyan kép alakult ki az emberekben, hogy mi ott bombák földjén járunk.
Az számomra a legkellemetlenebb, amikor azt mondják: "nem is tudtam, hogy te szlovák vagy! Milyen jól tudsz magyarul!" Közben olyan borzasztó szinten tudok szlovákul, hogy komoly nehézséget okoz, amikor hivatalos papírokat kell intéznem a kiadó ügyében. Néha eszembe ötlik, hogy meg kéne tanulnom szlovákul - és egy csomó más nyelven. De soha nem jutott eszembe, hogy ne magyarul írjak.

viliricsi
MenMax férfimagazin
(2012. június 22.)