szerda jan. 18

Legyőzi-e az „Anjouk” az „Egri csillagok”-at?

Eddig a magyar történelmi regények egyik vakfoltja volt a 14. század eleji lovagi kultúra és Károly Róbert uralkodása. Bíró Szabolcs Anjouk című sorozatának első része pótolja ezt a hiányt, és néhány gyengesége ellenére szórakoztatva tanít. Tóth Mihály írása.

Bíró Szabolcs Anjouk (I. Liliom és vér) című történelmi regénye sok szempontból megfelel a műfajjal szemben támasztott elvárásoknak, egyes sajátosságaiban talán túlságosan is. Az Athenaeum Kiadó jóvoltából megjelent mű lényegében egy fejlődés- és egy lovagregény keveréke. A történet kezdetén a főhős, Bátor Attila, Károly Róbert király korábbi első lovagja visszavonultan él középkori mintagazdaságában. Az idillinek tűnő állapot azonban hamar véget ér. Maga a király látogat el a majorságba, hogy Attilát, a magyar irodalomban viszonylag ritkán megjelenített középkori lovagot esküjének megfelelően a hadak fővezérei közé szólítsa. A hadjárat után a keresztényi élet lehetőségétől messzire sodródott lovag átengedi magát annak az apránként ébredő lénynek, amivé apród korától formálták: a középkori Európa legfélelmetesebb harcosává lényegül, aki a küzdelemért él, és a csatateret tekinti otthonának.

A rövid összefoglalóból is látszik, hogy a regény cselekménye nem különösebben cizellált. Mitől hatásos mégis az Anjouk? Tulajdonképpen attól, ami a fenti ismertetőből kimaradt. Bíró Szabolcs láthatóan óriási munkát fektetett abba, hogy a szöveg ne alakuljon át XX. századi csöpögős romantikával átitatott lovagtörténetté, amelyeknek körülbelül annyi köze van a történelmi hitelességhez, mint Indiana Jones kalandjainak a valódi régészethez.

Bátor Attila birtokának bemutatásánál érezhető, hogy az író tisztában van azzal, milyen volt egy majorság a fémeke térhódítása előtt, hogyan festhetett Károly Róbert palotája, milyen rend volt érvényben ott, milyen étkezési szokások jellemezték a különböző társadalmi osztályokat, milyen nehézséget okozott egy magas rangú vendég ellátása – pláne böjti időszakban. Ugyanilyen meggyőző tudásról ad számot a szerző, mikor arról ír, hogy miben különbözik egy szaracén penge és egy átlagos kard, vagy amikor élénk színekkel tárja elénk, miért olyan végtelen ritkák a korszakból származó ép fogazatú koponyaleletek. Bíró Szabolcs élő, lüktető, feszültségekkel és veszélyekkel teli diorámát fest az olvasónak egy egzotikus és nyers korról, melyben éppúgy létezett a gonoszság és az árulás, mint a minden fölött álló hűség és hősiesség.

Az Anjouknak azonban számos gyengesége is van. Ezek között elsőként említhető az alkotó sajátos elképzelése a történelmi széppróza mibenlétéről. Nem túlzás azt állítani, hogy a magyar olvasóközönség jelentős részének első, sokszor egyetlen, de mindenképpen meghatározó történelmiregény-élménye az Egri csillagokhoz kötődik. A hatodik osztályban a mai napig kötelezően átrágandó mű jellemzői akarva-akaratlanul számos ponton visszaköszönnek Bíró Szabolcs művében is.

A Liliom és vér narrációja az előbbiekből adódóan mindenkinek ismerős lehet: az elbeszélő többé-kevésbé mindentudó, a történetmondás pedig ennek megfelelően gyakran egysíkú: „Az öreg mesternek felcsillant a szeme, hogy ilyen bolondot fújt hozzá a jószerencse szele: most végre túladhat a selejtes árun, lesz kire rásóznia az inasa által gyakorlásként készített gyengébb holmit is. [..] Nándornak mindazonáltal igaza volt: a kapitánynak tulajdonképpen bökte a csőrét, hogy megint nem őt emelték feljebb a parancsnoki ranglétrán, hiszen az évek során már jó párszor bizonyította, hogy királyi szerviensként* mennyire jól vezeti az alá beosztott száz talpas vitézt. Pedig atyja sírja fölött, – aki egyszerű várjobbágyból** a király szerviensévé emelkedett, nemességet kapott, s így teremtett könnyebb életet utódainak – megesküdött, hogy naggyá teszi családja nevét. Arról álmodozott, hogy hamar hadnaggyá válhat, aztán várnaggyá esetleg alispánná, sőt, egyenesen megyésispánná!”

Mindezt talán megbocsáthatnánk a szövegnek, hiszen ez a fajta hézagkitöltő eljárás igen nagy hagyományt tudhat maga mögött, ha nem is éppen az elmúlt három évtizedben. A regény más „gárdonyis” jellemzői viszont sokkal zavaróbbak, ilyenek például a bosszantó akkurátussággal elhelyezett lábjegyzetek (ezek helyét a fenti idézetben csillaggal jelöltük). Ezt máig elnézzük az Egri csillagoknak, de igencsak stílusidegen és felesleges egy nyilvánvalóan irodalminak szánt szöveget lábjegyzetezni, hiszen nem tudományos munkáról van szó.

Ez a fajta stiláris bizonytalanság a szöveg egészén felfedezhető: „Apródja felcsatolta rá a fegyverövét, melyen kardja, tőre és rövidnyelű buzogánya függött, közben fegyvernöke a sisakját segítette fel, ő maga pedig a páncélkesztyűjébe erőszakolta bele a sok mocsoktól egészen feketének tűnő ujjait”. Gyakoriak a zakatoló mondatok, a zavaró szófordulatok is: „Rajongott érte: az évek során megvastagodott csípejéért, a szoptatás alatt megereszkedett melleiért, minden apró kis jelért, melyet az idő rajzolt rá”.

A regény bővelkedik a naturalisztikus leírásokban, amelyek néha túlzottan részletezők, leltárszerűek. Talán ennek tudható be, hogy a Liliom és vér a legdrámaiabbnak, legfelkavaróbbnak szánt pontokon sem tudja maradéktalanul kijátszani a leírt szituációkban egyértelműen meglévő élményfaktort. Különösen igaz ez csataleírásaira, „harcközvetítéseire”: „Attila úgy táncoltatta az idegen hátast, mintha mindig is az övé lett volna: jobbra majd balra fordította, és közben magabiztosan osztotta a nagy ívű csapásokat. Az egyik támadónak könnyedén felnyitotta a torkát, a másiknak a hóna alá döfött be olyan mélyen, hogy a fickó azonnal lezuhant a nyeregből. A harmadik könnyű dárdával indult meg Attila ellen, ám a lovag elkapta a fegyver nyelét, egyetlen erős mozdulattal kicsavarta ellenlábasa kezéből, és saját kelevézével döfte előbb arcon, majd nyakon a férfit. […] A liliomos bárd csontot érhetett, Miklós ugyanis már nem tudta kirántani áldozata vállából: ahogy a férfi hanyatt vágódott, inkább elengedte a nyelet. Pajzsa alsó élével sújtott le a hátán fekvő védőre, kis híján lefejezve a fickót, majd tovább is haladt – muszáj volt, hiszen ezrek nyomultak be mögötte a várba, nem volt megállás. Gyorsan a kardja mellett csüngő buzogányért nyúlt, pajzzsal védett egy fejszecsapást, majd ismét meglendítette jobbját, péppé zúzva egy arcot, melyet még soha életében nem látott [...] Miklós előrántotta tőrét, és még mielőtt ellenfele ismét lecsaphatott volna a parasztkéssel, előrevetődött, hogy keresztvasáig döfje a bicellust a szerencsétlen szemébe, aki azon nyomban szörnyethalt. Azt sem rántotta ki onnan, helyette előhúzta pallosát, és azzal vágott rendet a védők sűrűjében.”

Az ehhez hasonló jeleneteket olvasva egyformán nehéz beleélni és nem beleélni magunkat az adott csata forgatagába. Ezek kétségtelenül megmozdítanak valamit az olvasóban, de ennek inkább van köze a dinamikusan ábrázolt brutalitásához, mint az író kifinomult hatáskeltő eszköztárához. Ez a naturalista ábrázolásmód új jelenség hazánkban. Bernard Cornwell angolszász históriáihoz hasonlóan itt is megfigyelhetjük, hogy a középkori életérzés bemutatásának szinte kötelező, elvárt velejárója a durvaság irodalmi szintre emelt, igen széles skálán mozgó láttatása. Számos ilyen típusú szöveg éppen itt bizonyul a leggyengébbnek. Alkotóik ugyanis nem rendelkeznek sem kellően széleskörű ismeretekkel, sem pedig autentikus gyakorlati tudással az ilyen leírásokhoz.

A hazai irodalomból mindeddig hiányzott az a külföldön sikerrel alkalmazott írói technika, mely a töprengő és ezért mesterkélt hős helyett egy gondolkodó, de elsősorban cselekvő harcost állít az események középpontjába. Bátor Attila személyében az új típusú harcos-főhős karakter egy egészen jól felépített képviselőjét ismerhetjük meg.

Bíró Szabolcs műve a megjelenített korszak miatt különösen fontos. A történelmi regényeket olvasóknak gyakran az lehet az érzésük, mintha Szent László és Nagy Lajos király között semmi említésre méltó nem történt volna. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a hazai gótika a magyar irodalom vakfoltja. Pedig ebben a bő két és fél évszázadban számos, az ország és a magyarság szempontjából kiemelkedően fontos eseményre került sor, melyek külön-külön könyvet érdemelnének. Példának okáért ekkorra datálódik Károly Róbert király uralkodása, melyet épp úgy jellemez az állandó háborúskodás a szélrózsa minden irányába, mint a pénzügyi, gazdasági, jogi és társadalmi reformok megvalósítása. Az Anjouk (I. Liliom és vér) ebből a szempontból hiánypótló alkotás.

Bár a szövegnek vannak hibái, az olvasó ezek ellenére szerencsésnek mondhatja magát, hiszen a Liliom és vér írója nem csupán a zöld asztal mellől ismeri a bemutatott korszakot, annak tárgyi és írásos emlékeivel együtt. Bíró Szabolcs hagyományőrzőként, a korszak iránt bevallottan rajongó alkotóként, a Csallóközi Anjou Károly Bandérium Comes Provinciae-jaként olyan tudással rendelkezik, melyről a legtöbb író csupán álmodik, és amivel hitelesség tekintetében legfeljebb egy kortárs szemtanú leírásai vehetnék fel a versenyt. Történelmi regénye kiváló példája az infotainmentnek, vagyis a szórakoztatva tanításnak. Az Anjouk kikapcsolódásra alkalmas olvasmány, amely bár „gárdonyis megoldásai” ellenére sem veszélyezteti az Egri csillagok pozícióját, számos kellemes órányi múltidézést garantál olvasóinak.

Tóth Mihály
Irodalmi Jelen
2015. október 7.